5 év "málenkij robot" Oroszországban


"Én is kaptam egy írásbeli felszólítást, melyben az állt, hogy jelentkezzek kétheti munkára. Azt is közölték, hogy vigyek magammal ruhát, takarót és kétheti élelmet. Ekkor mindössze 17 éves voltam.

Lovas kocsikkal vittek minket Bajára; a III. Béla Gimnázium udvarán már rengeteg ember gyülekezett, bokodiak úgy 35-en lehettünk. Itt tudtuk meg, hogy néhány társunknak sikerült megszöknie, amikor kiengedték őket vízért. Én is próbálkoztam, de nekem nem sikerült. Sőt, ezután az eset után éjfélig nem mehettem vízért. Akadtak olyanok is, akiket jó pénzért szabadon engedtek.

Aláíratták velünk, hogy beleegyezünk az 5 éves munkaszolgálatba. Azonban fogalmunk sem volt róla, hogy ez a papír mit tartalmaz. A vasútállomás ig gyalog mentünk, a vagonok már ott álltak. Bevagoníroztak minket, egy vagonba mintegy 50 ember került; különválasztották a férfiakat és a nőket. 21 napig utaztunk, ezalatt a vagont mindössze kétszer hagyhattuk el. Az alján egy lyukat vágtunk, ez volt a mindenki által használt közös WC.

Kenyeret ugyan kaptunk, de olyan kemény volt, hogy nem lehetett elrágni. Hasznát vettük, mert betüzeltünk vele a ' Jancsi' kályhába, így legalább nem fáztunk annyira. Szerencsére maradt még abból az élelemből, amit otthonról hoztunk.

Többször is eszünkbe jutott a szökés gondolata, de volt köztünk valaki (P.J.) , aki igen jól beszélt oroszul. Kijelentette, hogy azonnal jelenti, ha valamelyikünk szökésseI próbálkozna. Ő később tolmács lett a lágerben. A tolmácsok helyzete sokkal jobb volt, mint a többi elhurcolté.

Az út alatt egyáltalán nem volt lehetőségünk tisztálkodni; amikor odaértünk, már mindannyian hemzsegtünk a tetvektől.

A kivagonírozás után mindenki fogta a maga batyuját és úgy 5-6 km-t tettünk meg gyalog. Nagy hó volt; a nők különösen elfáradtak, sokan sírtak. Akadtak férfiak, mint pl. Hársch Antal, aki a sajátján kívül még két nő csomagját is cipelte.

Egy szétbombázott épületbe kerültünk, melyben nem volt fűtés, de még tető sem fedte. Itt fürödhettünk meg először. Nagyon hideg volt az épületben - minden csupa zúzmara. A barátommal egymás mellett feküdtünk, alattunk és rajtunk is volt 1-1 takaró, csak így tudtunk elaludni. Itt 3 napig maradtunk, majd meneteltünk tovább a lágerbe, ami Kagyievszko közelében volt. Itt már kb. 5000-en lehettünk.

A foglyokat különböző munkaterületekre osztották. A legnagyobb kenyéradagot a bányában dolgozók kapták - napi 1200 gr-ot. A legkevesebb a fóldmunkásoknak járt. Egy segédmunkás napi adagja 800 gr kenyér volt.

Először segédmunkás voltam, egy kéményt építettünk. Kimondhatatlanul hideg volt ott fenn; a kenyéradagommal nem laktam jól. Ezért szívesebben dolgoztam volna bányászként, át is jelentkeztem a bányába. A szerszámunkat 'Abusok' -nak nevezték; 5 év múlva már 110m mélyen voltunk a fóld alatt. A munkaidő reggel 6-tóI du. 2-ig tartott. Az előírt napi teljesítményt mindig emelték: 50-ről 75-re, 75-ről 100-ra, egészen 150 bányász kocsi kőszénig. Ha kevesebbet termeltünk, jött a verés.

Délutánonként sem pihenhettünk, mindig kifundáltak valamilyen feladatot - hol az udvart kellett takarítanunk, hol a szemetet hordatták velünk. És ez így ment nap mint nap.

Egyik alkalommal jött az egyik tiszt és megállapította, hogy mindannyian lusták vagyunk, nem dolgozunk rendesen. Sorba állított minket és számolni kezdett. Minden 10. fogolynak elő kellett lépnie és elvitte őket valahová. Azt mondta, hogy egytől egyig mindet agyonlövik. Nagyon megijedtünk, összeszorított fogakkal dolgoztunk tovább. Késő este volt már, amikor viszontláttuk az elhurcoltakat - mindannyian életben voltak. A tiszt így akart ránk ijeszteni és még keményebb munkára sarkallni.

Aztán volt egy részeges tiszt, aki azzal szórakozott, hogy az emberek közé hajtott az autójával. Sokan áldozatul estek a 'tréfájának' ...

Az őrök mindig találtak okot a verésre. Volt közöttük egy, akinek csak egy karja volt, a másikat elveszítette a háborúban. Egyszer lehívott minket a pincébe és csak úgy, minden ok nélkül óriási pofonokat osztogatott a fél karjával. Csak arra figyeltem, nehogy elessek. Ugyanis ha valaki a földre zuhant, akkor azt még jól megrugdosta. Kérdeztem is az eset után a többiektől: 'Miért tűrjük, hogy egy félkarú ember üssön - verjen minket?'

A legnagyobb problémánk mégis az éhség volt, állandóan korgott a gyomrunk. A kenyér mellé - amit valószínűleg fűrészporból sütöttek - 'Buris' -t (valami rizsféleség), teát és káposztalevest kaptunk. Ez utóbbi legalább meleg volt. Mindenünket eladtuk, amink csak volt, hogy élelmet vehessünk rajta. Minden nap egy harc volt az életben maradásért. Az orosz parasztok szintén nagy szegénységben éltek, csak egy kis szántóföldjük volt. Semmire sem voltunk tekintettel; mindent vittünk a földekről, amit ott találtunk (krumplit, cukorrépát. .. ). Milyen fenséges ízűnek találtuk akkor a sült cukorrépát! Mintha a legfinomabb tortát ettük volna! Szívesen jelentkeztünk a konyhára krumplit hámozni, így könnyen lophattunk belőle. Voltak akik kutyákat fogtak el; megnyúzták , megfőzték, majd megették. Egyszer én is megkóstoltam a kutyahúst.

Gyakran megesett, hogy az embereket annyira kínozta az éhség, hogy gazt és mvet rágcsáltak. Én is kipróbáltam, de nekem nem ízlett. Ha valaki túl sokat fogyasztott belőle, hasmenést kapott és akár bele is halhatott. A legveszélyesebb hasmenést a 'fosóparéj' okozta.

Történt egyszer, hogy deszkákkal a hónom alatt útnak indultam. Gondoltam talán sikerül eladni vagy élelmiszerre cserélni, esetleg kap ok érte egy kis krumplit vagy egy tányér levest. Látom ám, hogy egy rendőr jön egyenesen felém; megállít és kérdezi, hogy hová igyekszem azokkal a deszkákkal. Ú gy döntöttem, hogy az igazat mondom el neki. Erre ő megmutatta, hogy melyik házba térjek be. A szülei laktak ott, akik nagyon jóravaló emberek voltak. Később is gyakran meglátogattam őket, mindig kaptam egy tál meleg ételt vagy kevéske pénzt. Mielőtt hazaindultunk, elbúcsúztam tőlük.

Sokan meghaltak a lágerben. Bizony megesett, hogy éjjel még beszélgettünk a mellettünk fekvővel, reggel pedig már holtan találtuk. Nem jelentettük mindjárt a halálesetet, csak miután kikértük és megettük az ő reggelijét is.

Az elhunytakat egy kamrába vitték. Amikor 30-40 holttest összegyűlt, feldobták őket egy autóra és elszállították. Ők már örökre orosz földben nyugszanak. A halottas kamra körül mindig kószáltak páran; ők voltak azok, akik lehúzták a holtak ruháit vagy valami egyéb érték után kutattak. Előfordult, hogy nemcsak a hullákat, hanem a haldoklókat is a kamrába fektették. Ez történt Winkler Józseffel is, akinek nagyon magas láza volt. Ő azonban magához tért és vissza akart menni a barakkba. A fogolytársak pokrócba csavarták a súlyos beteg embert és a lágerkórházba vitték - így mentették meg az életét. Meggyógyult és semmire sem emlékezett a történtekből.

A társaim egyikét is a biztos haláltól mentettük meg. Súlyos hasmenése volt, gyógyszert nem kapott - így hát loptunk neki csokoládét. A csokitól szép lassan javult az állapota. Jelenleg Bácsalmáson él; éppen két hónapja látogatott meg és ismét köszönetet mondott a segítségért.

A nehéz munka és a sovány ellátás következtében az emberek gyengék és betegek voltak. Járványok törtek ki pl. tífusz, skorbut, vérhas. Ezek a betegségek nagyon gyorsan elvitték az embereket, egyiket a másik után.

A bányában történtek balesetek is, az én lábam is eltört egyszer. Kórházba szállítottak, a fogolytársaim minden nap hoztak nekem élelmet. Ha valami miatt mégsem értek oda, akkor egész nap nem ettem semmit. A kórházi tartózkodást 40 nap lábadozás követte, majd ismét a kemény munka várt rám.

A nők és a gyengébb férfiak három év múlva hazamehettek. Lassan a mi sorsunk is jobbra fordult. Javultak az életkörülményeink, emberhez méltó lett az életünk. Egy jóságos tiszt is érkezett a táborba, aki parancsba adta, hogy aki tisztességesen végigdolgozza az egész napot, annak joga van a pihenéshez. Orvos vizsgált minket, aki ügyelt az egészségünkre, a tisztaságunkra és a ruházatunkra. Elhagyhattuk a tábort és vásárolhattunk a 'Magazin' -ban.

És végre elérkezett az a nap is, amikor kihirdették, hogy hazamehetünk. Először el sem hittük, hiszen az 5 év alatt már többször is rászedtek minket. Leadtuk a szerszámainkat, megkaptuk a végkielégítésünket, amit ott kellett elköltenünk. Így aztán egy öltönyt, vodkát és édességet vásároltam rajta.

Először azok utazhattak, akiknek a családtagjait kitelepítették Németországba. Mi magyarországi németek a romániai németekkel hagytuk el a tábort 1949. november 19-én. Volt egy román barátnőm, akivel egy rövid ideig még leveleztünk, majd meg szakadt ez a kapcsolat. Az 5 év alatt szerelmek szövődtek és gyermekek is születtek a lágerben.

A lengyeleket nagy megrázkódtatás érte: velük is közölték, hogy hazamehetnek; aztán pedig jött a parancs, hogy tovább kell dolgozniuk.

1949. december 6-án ismét Bácsbokodon voltunk. A vonatunk déli 12-kor érkezett a vasútállomásra. 7-en szálltunk ki a vagonból: Szorg Mihály, Fóris Mihály, Mikli. ... , Tettinger István, Hellenpárt Mihály, Papp ... , és én, Altszheimer Péter."

Altszheimer Péter visszaemlékezése