Visszaemlékezés D L-né:


„Mi Naszvadon éltünk, a nagybátyámékkal egy házban, fiatal házasok voltunk, a lányunk, több mint 1 éves, totyogó volt akkoriban. Amikor elkezdődött a kitelepítés az egész falu lázban égett.  A „ Fehérlapot” egy évvel előbb kiosztották a  kitelepítési listán szereplőknek. Senki nem hitte, hogy ez megtörténik. Senki nem hitte el, hogy meg merik tenni, hogy embereket elvisznek az otthonukból, hazájukból, ahol születésüktől kezdve éltek és ott kell hagyni rokonokat, testvéreket, házat, földet. De azért készültek a kitelepítésre, ládázták a holmijukat, bálázták a takarmányt. Egyszer csak jöttek a teherautók és pakolnunk kellett. 1947. augusztus végén történt. Mindent el lehetett hozni, bútorokat, állatokat, takarmányt. Leltárt kaptunk az otthagyott földről és tanyáról. Marhavagonokba raktuk a holminkat, állatokat, takarmányt. A vonat Szobnál lépte át a határt. Nem mondták meg hová visznek, nem tudtunk semmit. Az állomásokon, amikor megállt a vonat, a mozdonyvezetőtől kértem meleg vizet, hogy kimossam a ruhát. A vagonajtóban szárítottuk meg. Az állatokat is akkor etettük, itattuk meg. Kitrágyáztuk őket a vasút mellé.  Sok felé,még Kecelnél is jártunk. Ott megállt a vonat, várakoztunk. Volt, aki főzött két téglán, de ott osztottak gulyást is. Tovább utaztunk, nem tudtuk még mindig, hogy hová megyünk. A vagonunkra fel volt írva, 45-ös tanya. Bajára értünk. 1947 szeptember 3-án teherautók jöttek és hordtak ki minket Bácsbokodra, egy tanyára / később tudtuk meg, hogy Schweipert tanya /. Mi Naszvadon is tanyán éltünk, sok állatot hoztunk, kutyát macskát, tehenet, baromfit, kacsákat,128 darab birkát, disznót, szénát, szalmát ezért vittek oda. Minden teherautóval ment egy családtag, hogyne vesszen el semmi. Idegen volt minden, nem ismertünk senkit. Volt egy tanyaőrző, a kilincs volt a zár, azt tette be az ajtózárba, avval nyitotta ki a házat, amikor megérkeztünk. Benn még bútor is volt. Nem tudtuk, miért nem vitte magával, a gazda amiért megdolgozott, akié volt a tanya. Minek hagyta itt, hiszen nekünk volt saját bútorunk. Nagygazdaság lehetett ott mielőtt minket odavittek, mert szépen megépített, nagy, gazdasági épületek voltak. Maradtak ott disznók és kacsák. Nem etette őket senki éhesek voltak, dobáltunk be nekik a földekről dinnyét, kukoricát enni. Aztán jött egy ember és papírt hozott arról, hogy elviheti a kacsákat, nem ismertük, de odaadtuk, hiszen nem a miénk, vigye nyugodtan. Később jött egy másik ember papírral, hogy elviszi a disznókat, odaadtuk azt is. Azután jött a régi gazda fia, és hozott engedélyt arra, hogy a bútorokból elvihet egy szekrényt és egy asztalt. A Tóni, mert így hívták, Bácsalmásra nősült, a szüleit elvitték. A nagybátyám azt mondta neki:          „ Tudod mit,mindent vigyél el, hiszen ez a tiétek, megdolgoztatok érte. Nekünk nem kell semmi.”

 

Megörült és el is vitte. Mi fél évig nem pakoltuk ki csak a legszükségesebbet, úgy gondoltuk nem leszünk itt soká, úgy is haza megyünk. Nem marad ez így, hogy kirakják az embereket a házukból, otthonukból és szétszórják a nagy Magyarország területén. /Naszvad községet 52 településen szórták szét Magyarországon./ Nem gondoltuk, hogy itt maradunk végleg. Ilyet nem lehet emberekkel csinálni, hogy eldöntik, hogy hol legyen a hazájuk, az otthonuk. Minden héten írtunk haza levelet. A 1948-ba a testvérem az utolsó transzportba elbújt a bálák között, hogy megnézze, hol vagyunk, átszökött a határon. Hazafelé elfogták,de pénzbüntetés fejében elengedték. A falubelieket nem ismertük, ők sem minket. Nem igen akartak velünk szóba állni. Nem felejtem el ott mentek el a tanya előtt, kérdezték:- Kik laknak most itt? Kik, hát „Cseszkók”! –mondta egy másik. Pedig mi magyarok vagyunk, mint ők. Ha bejöttünk a faluba és észrevettek minket, még ha magyarul beszéltek is előtte rögtön horvátul, vagy svábul folytatták a beszélgetést, hogy ne értsük. Aztán találkoztunk a többi felvidékivel, velük összetartottunk. A földjeiket a tanya körül kapták, sokszor bejöttek hozzánk. Később a falubeliek is elfogadtak lassan. Amikor tanya környéki földeken dolgoztak, bejöttek vízért, meg a lovakat itatni. Így ismertük meg lassan, mi őket, ők pedig minket. Látták hogy mi is kivesszük a részünket a munkából, dolgozni mi is becsülettel tudunk. Itt maradtunk, soha többé nem mehettünk haza, csak látogatóba később. Csak egy családról tudok, akinek sikerült hazamenni, a Maráz Vince és felesége. Ők is csak azért, mert a lányuk odament férjhez, és a vejük el tudta intézni a haza településüket Érsekújvárra. Mondták, miért nem költöztünk közelebb a határhoz. Hát, mert itt sem ismertünk senkit, már megszoktunk itt. Újra kezdjük még egyszer az egészet máshol? Itt maradtunk. Mikor először voltam otthon nagyon rossz volt. Mindenki otthon maradt és nekünk el kellett jönni. Nagy tortúra volt az egész , hogy haza tudjunk menni a látogatóba. Budapestre kellett menni a Minisztériumba, önéletrajz 6 példányban, kérvényt benyújtani. Mire engedélyezték, hogy hazalátogassunk.

 

Naszvadra a helyünkre többségében magyarországi, kiskőrösi szlovákok mentek, de önként. Kiválasztották a házat, amibe be akarnak költözni.

 

 Naszvadon a kitelepítés évfordulóján találkozót rendeznek, 2 évente, amire minden kitelepítettet meghívnak mi is voltunk. A kitelepített Naszvadiak magyarországi falvakból, városokból érkeznek, a település zászlójával. Az idén a 60. évfordulón még nagyobb ünnepséget szerveznek. Nekem már kicsit hosszú az utazás, de a lányom biztosan elmegy.