Akit Oroszországba hurcoltak

„1945. január 1-jén írásbeli felszólítást kaptam, mely szerint január 8-án reggel 8 órakor a községháza udvarán kell megjelennem. Mindössze egy batyut vihettem magammal a személyes dolgaimmal és valamennyi élelmiszert. Munkára hívtak...

Ezen a napon kb. 36 személyt gyûjtöttek össze a községháza udvarán. Névsorolvasást tartottak, mindenki megjelent. Féltünk; senki sem mert otthon maradni. Itt világossá vált számunkra az is, hogy kinek köszönhetjük mindezt.

9 lovas kocsival indultunk Bajára. Az indulás pillanatában megszólaltak a harangok - értünk sírtak. A harangszót még a falu végén is hallottuk. Olyan volt, mintha az lenne az utolsó utunk - ezt az érzést senkinek sem kívánom! A harangok mindazokért szóltak, akik már soha többé nem tértek vissza...

Útközben gyorsan telt az idõ, pedig Baja viszonylag messze van Bokodtól. Semmi mással nem tudtunk foglalkozni, csak a saját nyomorúságunkkal, szerencsétlenségünkkel... Déli 12-kor értünk Bajára, a kocsi a III. Béla Gimnázium elõtt állt meg. A gimnázium elõtti tér már tele volt németekkel. Németekkel, akik a Dunántúlról, Garáról, Nemesnádudvarról és Hajósról érkeztek. Mindannyian szomorúak és reményvesztettek voltunk. Az oroszok szigorúan felügyeltek ránk, szökésre nem is gondolhattunk. Nem tehettünk egyebet, vártunk a sorsunkra. Végül elérkezett az a nap (január 6.), amikor Szibériába vittek minket. Elõször a vasútállomásra mentünk. A bajaiak végignézték a szomorú menetet, csak halvány sejtésük volt arról, hová is hurcolnak minket. A marhavagonok már készen álltak, egybe kb. 80 embert zsúfoltak be.

Egy lyukon kívül - amit a vagon alján vágtak - semmi egyéb nem volt rajta. Úgy 10 óra körül indultunk, Bokodon keresztül, Jugoszlávián és Románián át. Csak kevéske vizünk és élelmünk volt. Sokan megbetegedtek az úton közülünk - vérhas, hasmenés és a halál... Egy hónapig utaztunk az 'Álomvonattal'.

A végállomás Oroszország, Nyetropetrovszk volt. Az embereket csoportokra osztották, a mi csoportunk Dombazhorod-Ilagyievkoban dolgozott. Az utolsó évben egy falubeli férfival egy másik táborba kerültünk. Azt egyszerûen nem lehet elképzelni, hogy milyen körülmények között éltünk! Itt tudtuk meg, hogy hazamehetünk. Ismét bevagoníroztak, és Máramarosszigetig vittek minket. A fertõtlenítésünk után már valóban álomvonattal utaztunk Debrecenbe;megkaptuk az igazolványunkat és menetjegyeinekt. A budpesti állomáon egy zenekar játszott nekünk.

A bácsbokodi állomáson senki sem fogadott minket. 'Ez nem lehet igaz, végre itthon vagyunk!!!'"

Égi Mária visszaemlékezése