Egy asszony, akinek sikerült megszöknie


„Amikor az elsõ csoport megkapta az idézést, én nem kaptam, mert akkoriban levente voltam. Úgy gondoltam, talán békén hagynak. Január 27-én este 11-kor halljuk ám, hogy valaki zörget a kapun. Anyám kinézett az ablakon és ijedten szólt: 'Kelj fel, lányom! Sokan állnak az utcán, az egyik embernek fegyver is van a kezében! Bújj el a fáskamrában!' Nagy hó volt. Szaladtam hátra, de a fegyveres ember már az udvarban volt és elkiálltotta magát: 'Állj!' Én csak rohantam tovább, mire õ lõtt egyet. Anyám sírva szaladt ki a házból, azt hitte eltaláltak. Könyörgött neki, hogy hagyjanak békén... De a fegyveres nem tágított. Ha nem jövök elõ, akkor anyámat viszi el helyettem - ordította. Majd félrelökte õt az útjából. Nem volt mit tenni, elõ kellett jönnöm. Csak egy ruha és papucs volt rajtam, így vitt magával; nem engedte meg, hogy rendesen felöltözzek.

Másnap regel anyám elment a községházára és elpanaszolta az orosz parancsnoknak, hogy semmilyen meleg ruha nincs nálam. Így az orosz katona kíséretében hazamehettem felöltözni. Este volt már, amikor szánkóval Halasra vittek minket.

Az éjszakát Felsõszentivánon töltöttük a Berstenmayer kocsmában. Itt Tettinger Gyurka, Tettinger Ági, Hámori István és Cziegler Ferenc az ablakon át próbáltak megszökni. De a katonák észrevették és nagyon megverték õket. Ezután már senki sem mert szökéssel próbálkozni. Másnap 8-10 szánnal utaztunk tovább. Én a legutolsóban ültem; Tuchardt Ádám volt a kocsis. A lovai lassúak voltak, nem tudták tartani a tempót a többiekkel, így lemaradtunk. Az orosz elaludt. 'Most meneküljetek, már nem vagyunk messze Halastól!' - bíztatott Tuchardt Ádám.

Egy romos tanya irányába menekültünk mindhárman. Ott bújtunk el, nagyon fáztunk. Amikor hajnalodott, kimentünk az útra. Szerencsére jött egy lovas kocsi, ezzel mentünk Mélykútig. Miután hazaértünk, 2 hónapig ki sem merészkedtem az utcára. Megbetegedtem, a szüleim orvost hívtak hozzám. Õ volt az elsõ, aki megtudta, hogy itthon vagyok.”

 

K.M. visszaemlékezése