FURCSA SZÁMHÁBORÚ
Svábok kitelepítése Magyarországról
A magyar kormány hivatalosan 1945 áprilisától foglalkozott a magyarországi németek kitelepítésével, miután a szovjet hatóságok február elején felszólították a magyar belügyminisztert, hogy állítson össze részletes kimutatást a Magyarországon élő németekről. Az 1941. évi népszámlálás során 477 057-en vallották magukat német anyanyelvűnek, de csak 303 419-en tekintették magukat német nemzetiségűnek. Közülük hozzávetőlegesen 150 ezren tartoztak a Volksbundhoz, 1940-től mintegy 26 ezer személy németesítette vissza nevét, és körülbelül 50 ezer fő jelentkezett önként, vagy sorozták be a Waffen SS-be.
A magyar kormány április 27-ei kormányülésén az általános kitelepítés helyett a kitelepítést csak a volksbundistákra kívánta érvényesíteni. Június 5-én Gyöngyösi János külügyminiszter az ideiglenes kormány nevében a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz (SZEB-hez) intézett hivatalos jegyzékben 200 ezer személy kitelepítését ajánlotta, de még ez a szám is túlzó volt.
A magyarországi németek kitelepítése közvetlenül kapcsolódott a Felvidéken élő magyarok kitoloncolásához, mivel az itteni németeket főként azért telepítették ki, hogy helyet adjanak a Felvidékről kitoloncolandó magyaroknak. A szövetségesek 1945. augusztus 2-ai potsdami értekezletükön egyetértettek a németek Lengyelországból, Csehszlovákiából és Magyarországról való áttelepítésével, s azzal, hogy ennek “szervezetten és emberségesen” kell végbemennie.
A potsdami rendelkezések elvetették a felvidéki magyarság kollektív kiutasítását, de nyitva hagyták a kérdést a magyarországi németek esetében is. (A benesi diplomácia pedig azt terjesztette, hogy Potsdamban a magyarok lakosságcserés kitelepítését is jóváhagyták.)
A Németországi Szövetséges Ellenőrző Tanács 1945. november 20-ai terve a Magyarországról érkezőknek az amerikai övezetet jelölte ki. Az áttelepítések határideje 1946. augusztus 1-je volt.
Sajátos számháború alakult ki: Vorosilov november 30-án azt állította, hogy 500 ezer svábot kell az amerikai övezetbe kitelepíteni. Kertész István külügyminiszter jegyzékben tájékoztatta a nagyhatalmakat, hogy csak a Magyarország ügyét eláruló németeket utasítsák ki, ezek száma pedig nem haladja meg a 200 ezret. Az Egyesült Államok missziója jelezte, hogy nem kötelező minden németet kitelepíteni s tiltakozott az ellen, hogy a magyar kormány rendelete a németek kitelepítését a németországi SZET határozatának végrehajtásaként tünteti fel. Ehelyett az “engedélyével” megfogalmazást ajánlotta. Ezután Vorosilov beleegyezett a 310 ezres kontingensbe.
1946 nyaráig Magyarországról 116 753 személyt telepítettek ki.
Az amerikai parancsnokság 1947 májusában teljesen leállította fogadásukat.
A Szlovákiából érkező magyarok elhelyezési nehézségei miatt a magyar kormány megállapodott a szovjet kormánnyal abban, hogy az amerikai telepítési zárlat feloldásáig a kitelepítésNémetország szovjet megszállási övezetébe irányuljon, ahova 1947–1948-ben 50–54 ezer fő érkezett. Sokan rövidesen továbbszöktek a nyugati övezetekbe, Németország szovjet megszállási övezetében hozzávetőlegesen 38 ezer Magyarországról kitelepített maradt.
Forrás: http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/1999/9928/furcs/furcsasz.htm
A kitelepítés
A kitelepítési rendelet 1946. január 4-én megjelent végrehajtási utasítása elsőként “a budai hegyvidék gyöngyszemeként” emlegetett Budaörs (Wudersch) 225 éve ott élő német lakosságáról intézkedett. Január 10-én, vasárnap hajnalban hatszáz rendőr vette körül a mintegy tízezer fős községet, s lezárták a faluba vezető utakat. Az embereket ágyukból rángatták ki, s alig hagytak időd, hogy összeszedjék a legszükségesebb holmijukat. Az első tehervagonokból álló szerelvény még aznap elhagyta a helységet. Hat héten belül összesen hét, egyenként ezerfős szerelvény indult útnak a Németország nyugati megszállási övezetébe eső Mannheim, Mosbach, Aalen, Heilbronn, Bad Mergentheim, Creglingen, Tauberbischofsheim, Öhringen, Künzelsau és Karlsruhe felé. Budaörs után Soroksár (4779 fő) és Zsámbék (3397) néptelenedett el leginkább.
Bács- Bodrog vármegyében 1946 május 15-én Bácsalmáson kezdődött el a német nemzetiségű lakosság elszállítása (4585 fő).
A kitelepítést irányító miniszteri biztosnak a gyors lebonyolítás, a vagyonok elidegenítésének megakadályozása, a közrend és közbiztonság fenntartása érdekében jogában állt különleges rendszabályok bevezetésére. Rendelettel korlátozta a sváb községekben lakók szabad mozgását - kijárási és lakhelyelhagyási tilalom -, a gyülekezést és a szeszfogyasztást. A településeken idegen személy engedély nélkül nem tartózkodhatott, és onnan tilos volt bármit is kivinni, vagy a kitelepítendőktől bármit elfogadni. Kihirdették a statárium elrendelését a javak megsemmisítésének megakadályozására, továbbá a rendőrök által elkövetett lopások megfékezésére. Az egyes községekben elrendelt „rendkívüli állapot” sokszor több hétig eltartott, mert a kitelepítések koordinálatlansága, a szervezetlenség és egyéb okok miatt a tervek betartása lehetetlennek bizonyult. Ez azonban a szétzilált és egyébként is visszaesett mezőgazdasági termelést tovább csökkentette.
A kitelepítési rendelet végrehajtásában a Belügyminisztérium korlátlan hatalmat kapott. A falusi elöljáróságok a Belügyminisztérium által rendelkezésre bocsátott adatok alapján állították össze a listákat, amelyeket kifüggesztettek, s az ötnapos fellebbezési határidő lejárta után meghozták a végleges határozatot.
Döntésük alapján készültek el a kitelepítésre kötelezettek és a különböző jogcímen mentesítettek listái. A kitelepítési kormánymegbízottak csak a belügyminiszternek feleltek, s nem vették figyelembe a helyi hatóságok kifogásait. Nagy elégedetlenséget váltott ki, hogy az SS-be 1944-ben kényszersorozottakat hasonlóan bírálták el, mint az 1942-1943-ban önként belépőket. Előfordult, hogy valamely családtag Volksbund-tagsága miatt az egész családot büntették.
Sok helyütt előfordult, hogy a kitelepítést végző „oszlop” már kész jegyzékkel érkezett a helyszínre. A mentesítési eljárás után átadott vagonjegyzékek és a mentesítendők listája is általában hiányosnak, pontatlannak bizonyultak.
A betelepítéssel megbízott földhivatali szakembereknek házról-házra, utcáról-utcára kellett járnia, hogy a ténylegesen rendelkezésre álló házakról és ingatlanokról meggyőződjenek
Nem intézkedtek körültekintően a svábok által visszahagyott állatállomány gondozásáról sem. Az ország egyes vidékein nagyarányú állatpusztulás következett be, mert nem volt aki a visszahagyott állatok etetését ellátta volna, illetve ezt megelőzendő túlnyomó részét illetéktelenek leöldösték, és az így nyert húst felélték.
Több ízben és több helyütt előfordult az is, hogy a mentesített személyektől is elkobozták ingóságaikat.
A községi önkormányzatok tisztségviselőinek túlnyomó többsége engedményeket próbáltak elérni az ott lakók számára.
A beadványok, kérelmek címzettjei a pártok - főként a szociáldemokrata és a kisgazdapárt - területi és országos vezetői voltak.
Kommunista Párt a bányavidékek sváb lakóinak mentesítését szorgalmazta a nyugati határszél és a belső telepítések szempontjából fontos körzetek rovására. A Kisgazdapárt az egész áttelepítési akciót legszívesebben felfüggesztette volna.
A telepítést végző szervek tevékenységével szemben nemcsak a német nemzetiségű lakosság fejtett ki ellenállást, hanem a társadalom széles rétegei is tiltakoztak a törvénytelenségek, a miniszteri biztosok ellenőrizetlen ténykedései ellen.
Az 1946 áprilisi pártközi értekezleten született Rajk László belügyminiszter május 10-én kiadott módosító rendelete. E szerint csak azok a magyar nemzetiségű német anyanyelvű svábok telepíthetők ki, akik a Volksbundnak, vagy valamely fegyveres alakulatnak /SS/ tagjai voltak, vagy akik magyarosított nevüket német hangzásúra változtatták vissza. Továbbra is tág teret nyújtott az egyéni értelmezésnek a rendelet c./ pontja, amely az áttelepítendők közé sorolja azokat, akik a „német fasizmus politikai, gazdasági és katonai céljait és érdekeit a magyar nép rovására anyagilag, vagy más módon önként támogatták.”
Magyarországról 1946. július 1-jéig 120 000 német nemzetiségű személy lett kitelepítve, s a belső telepítéseket is megszakítás nélkül folytatták.
1947 kora tavaszától a szlovákiai magyarok elhelyezése vált a legfontosabb feladattá.
1947 elején még mindig kaotikus állapotok jellemezték az országot. Különösen azokban a községekben gyűlt össze sok társadalmi feszültség, ahol a németek folyamatos kitelepítésére számítva 1946 nyarán már megérkeztek az ország más vidékeiről a telepesek, és együttlakásra kényszerültek. Az állandó viszálykodás, a telepesek részben természetesnek mondható beilleszkedési zavarai, további juttatásokat követelő magatartása, valamint jelentős részüknek a helyi földművelési munkákban való járatlansága, a mezőgazdasági termelés nagymértékű visszaesését okozta.
A megoldást a svábok kitelepítésének fölgyorsításában, illetve elszállításukig tömeges összeköltöztetésükben látták.
Az év első hónapjaiban folytatódott a Magyarországról kitelepítendő németek összeírása, a vagyonok leltározása, a végrehajtás előkészítése. Az amerikai hatóságok azonban mindenféle módon lassították, illetve akadályozták a kitelepítések folytatását.
Ez, valamint az elszállítások kiszámíthatósága tömeges méretű szökéseket idézett elő. Emelkedett azoknak a száma is, akik kitelepítésük után három határon átszökve, visszatértek, illetve hivatalosan kérték visszatelepedésüket Magyarországra.
1947. márciusában az amerikai hatóságok beszüntették a magyarországi németek fogadását.
A magyar kormány pedig továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy az 1947. április 1-ig megállapított 90 000 és az év hátralévő részében további 100 000 német nemzetiségű személyt kitelepítsen.
Ezekben a napokban /március 31/ tárgyalta a minisztertanács - a Szlovákiából áttelepítendő magyarok elhelyezésének érdekében - a kitelepítésre kerülő németek összeköltöztetését is. Ugyanis egyértelműen kiderült, hogy a Magyarországról kitelepíthető szlovákok száma miatt megoldhatatlan volt, hogy kizárólag az ő házaikba, birtokaikra telepítsék a szlovákiai magyarokat. Elrendelték a magyarországi németek egy meghatározott körének összetelepítését.
A szlovákiai magyarok betelepítésére Tolna, Baranya és Bácska egyes vidékeit jelölték ki, mivel ezekben a községekben még viszonylag magas volt a ki nem telepített svábok aránya, és közre játszott az is, hogy így nemzetiségi összetételében - a magyarság javára - változást lehetett elérni.
Az áttelepülő szlovákiai magyarok elhelyezésének biztosítása érdekében 1947 április elején megkezdődött a német nemzetiségűek összetelepítése. Öt hónap alatt 162 községben 5192 családot /19 874 személy/ költöztettek össze. Ily módon 1947 április és augusztus között összesen 5052 szlovákiai magyar család /19 858 személy/ áttelepítésére kerülhetett sor.
A következő hetekben a Szovjetunió hozzájárult ahhoz, hogy a magyar kormány 50 000 német nemzetiségű személyt Németország általa megszállt zónájába telepítsen.
Ennek értelmében a magyarországi német nemzetiségű lakosság kitelepítése 1947. augusztus 19-én folytatódhatott.
A hónap végéig 10 381 személyt telepítettek át, akiktől 20 651 kat. hold föld és 1685 ház maradt vissza. Az elszállításra kijelöltek közül 6720 személy megszökött, de természetesen az ő ingatlanaik is elkobzásra kerültek.
A bácsbokodi sváb lakosság egy részének kitelepítése 1947. augusztus 23-án történt.
Kern Aurél a miniszterelnökség alkalmazottja szeptember 1-én így írt:
"Ha a jelenleg folyamatban lévő sváb kitelepítési eljárást jellemezni akarnám, akkor azt kellene megállapítanom, hogy annak irányító szempontját nem az államhűség, vagy azzal egy tekintet alá eső erkölcsi motivumok képezik, hanem túlnyomó részben a kitelepülés alá vont személyek vagyoni helyzete. A karhatalmi közegek váratlanul nem egy helyen az éjszakai órákban állítottak be az illető személy lakására, alig adtak időt a legszükségesebb holmik összecsomagolására és már vitték is őket a vagonokba. A lakásokban maradt értékeket, állatállományt, gazdasági felszerelést úgynevezett vagyonőrök őrizetére bízták, akik leginkább a telepesek soraiból kerültek ki és akik maguk is fosztogattak az egyes házakban...”
1948 első felében 12 200/1947. M.E. sz. rendelet alapján folytatódott a magyarországi németek kitelepítésének előkészítése. A rendelet, illetve annak végrehajtási utasítása, egyértelműen tükrözik, hogy az áttelepítések elsődleges kritériumaként a foglalkozást és a szociális helyzetet jelölték meg. A vagyontalan német nemzetiségű földművesek, munkások, kisiparosok és kiskereskedők automatikusan mentesültek a kitelepítés alól. A rendelet a még itt maradó svábság gazdasági erejének megtörésére szolgált. E cél elérését segítette a visszamaradók tulajdonában hagyható birtokok 10 kat. holdban való maximálása, a telepítés céljaira alkalmas házingatlanaik elkobzása és helyettük arra alkalmatlanok kiutalása, valamint annak kimondása: a telepesek nyugalmának érdekében azokat a sváb ingatlanokat sem kell visszadni, amelyeket korábban jogtalanul - például a kitelepítés elől bujkálóktól, akikről kiderült, hogy mentesítették őket - koboztak el.
A kitelepítések végrehajtásának bizonytalan időpontja az érintettek számára egyszerre reményt és újabb félelemmel teli heteket, hónapokat jelentett.
A magyarországi német nemzetiségű lakosság kitelepítése 1948. június 15-én végleg lezárult. Ezt követően már csak a Szovjetunió hadifogolytáboraiból visszatérők néhány csoportja hagyta el szervezetten az országot.
Az érintett községek gazdasági talpraállását nehezítette, hogy a nem megfelelő szakértelemmel rendelkezők a rájuk bízott ingatlanokat nem tudták gazdaságosan művelni. Így földjüket a vagyonuktól megfosztott svábokkal műveltették.
Ugyanakkor a kormány 1949 elején sem mondott le az országban maradt német nemzetiségű lakosság lehető legteljesebb vagyoni korlátozásának végrehajtásáról.
Az ősz során 200 német nemzetiségűek által lakott községben végezték el az ingatlan összevonásokat, és termelőszövetkezeteket hoztak létre. Az utasításra létrehozott termelőszövetkezetek szervezettsége, gazdaságossága a telepesek és a németek munkakultúrájában, hozzáértésében meglévő különbségek, valamint a kialakulóban lévő tervutasításos rendszer szabad gazdálkodást korlátozó intézkedései miatt alacsony színvonalon állt. Hozzájárult ehhez az is, hogy a német nemzetiségűek politikai okokból továbbra sem juthattak vezető pozíciókba, a munkaszervezéssel, gazdálkodással kapcsolatos kritikáikat nem szakmai hozzáértésként, hanem rendszerellenes tevékenységként értékelték. Éppen ezért, szívesebben dolgoztak elkülönülve, vagy esetleg a szlovákiai magyarokkal szövetkezve.
A magyarországi német nemzetiségű lakosság teljes jogegyenlőségéről a 84/1950.M.T. számú rendelet intézkedett, amely kimondta: „Az áttelepítés hatálya alá eső mindazok a személyek, akik nem telepíttettek át, úgy szintén azok akiknek áttelepítésére sor került ugyan, de a jelen rendelet hatálybalépésekor Magyarországon tartózkodnak..., magyar állampolgárok és a magyar Népköztársaságnak a többiekkel minden tekintetben egyenlő jogú polgárai.
A magyarországi német nemzetiségűek számára az állampolgári jogok biztosítása, a lakóhely megválasztására és a munkavállalásra vonatkozó korlátozások feloldása a magyar társadalomba való integrálódás feltétele volt. Még akkor is, ha a későbbi évtizedek bebizonyították, hogy bizonyos területeken a lehetőségek biztosítása meglehetősen névlegesnek bizonyult.