M.L-né visszaemlékezései


„Minket anyósomékkal együtt, 1947 őszén telepítettek ki,  Mátyus –földről, Naszvadról. Akkoriban 25 éves férjes asszony voltam. A mi falunk magyar falu volt, két szlovák család élt nálunk, meg néhány zsidó. Békességben éltünk velük, nem volt semmi bajunk egymással. 1941- ben, a népszámláláskor Magyarnak vallottuk magunkat. Hiszen azok vagyunk, az iskolában is a 8 osztályt magyarul végeztem, csak néhány dolgot tanultam meg szlovákul. Pár hónappal a kitelepítés előtt kaptuk meg a „ Fehérlapot”, hogy kijelöltek a kitelepítésre. Amíg otthon voltunk, odajöttek a szlovákok Magyarországról. Autókkal vitték végig őket a falun, választottak maguknak házat, amelyik tetszett nekik abba költözhettek be. Mi a férjemmel egy új házat kezdtünk magunknak építeni, éppen félkész volt, amikor el kellett jönnünk a faluból. Előre szóltak mikorra készítsük össze a holminkat. Leltárt készítettek, azt hoztuk magunkkal az ott maradt értékeinkről, földről, házról. Mindent elhozhattunk, amink volt és mozdítható, bútort, állatot. Jöttek a teherautók és vittek minket Gyallára, ott vagoníroztak be marhavagonokba. Rákötöttek minket egy hosszú vonatra. Komáromnál léptettek be az országba. Amikor megállt a vonat, megfejtük a tehenet, megetettük az állatokat, vettünk valami ennivalót és innivalót magunknak. Út közben legtöbbször tejet ettünk, de a beállított sparhelten főztünk is. Egy hétig utaztunk, mert sokat kellett várakozni. Néhány állomáson félreállítottak minket, hogy ne akadályozzuk a vasútforgalmat. Ha szabad volt a pálya, akkor indulhattunk tovább. Nem mondták, hogy hova megyünk, nem tudtuk meddig utazunk. Először a Dunántúlra vittek bennünket utána a Bácskába. Végül Bácsbokodon kellett kipakolnunk a vagonból. Már tudtuk, mert írtak haza levelet hogy a Lebó Sándorék és a Tóthék, Dudákék Bácsbokodra kerültek. Minket tanyára vittek először, a Kóc tanyára. Oda már vittek embereket, már lakott volt. Mi sosem laktunk tanyán, mindig benn a faluban éltünk, nem akartunk oda menni. Máshova nem tudtak, hát beraktak minket a Tóthékhoz a Zombori utcába. Ők laktak a házban elöl, mi pedig hátul. Volt még egy nemesnádudvari sváb család,/ a nevükre már nem emlékszem/ aki szintén ott lakott az udvari kisházban. Jól kijöttünk egymással. Nem néztük mi azt, hogy ki milyen származású, segítettük egymást. Később ők visszamentek Nemesnádudvarra. Mi fél évig nem pakoltuk ki a ládáinkat. Úgy gondoltuk nem tart sokáig ez az állapot, hazamegyünk, amint lehet. Nem hittük el, hogy minden így marad, és mi végleg itt maradunk. Azt hittük nem tehetik meg ezt velünk, kiraknak az otthonunkból és a földről, ahol születtünk. Mégis itt maradtunk, nem mehettünk haza, csak később látogatóba.

9 évig laktunk így a Tóthéknál. Kaptunk 5 hold földet, annyit hagytunk otthon, azt műveltük. . A szüleimet is kitelepítették, ők Császártöltésre kerültek a testvéreimmel. Nem lehetett kérni, hogy egy faluba kerüljünk, oda kellett menni nekik, ahová vitték őket. Minden rokonom ide került a környékre szétszórva.

 Később anyósomék elköltöztek a Hunyadi utcába. Mi pedig vásároltunk magunknak házat a Rákóczi utcában. Lakottan vettük meg, csak később lett a miénk teljesen. Ebben lakom ma is. A bácsbokodi falubeli emberek nem fogadtak minket be sokáig. Hosszú éveknek kellett eltelnie, hogy ne „ Jöttmentnek” és „ Cseszkónak” nevezzenek, hanem a nevünket is tudják.

 

Amikor először mentem haza látogatóba hallottam, mi általunk otthagyott házban / akkor félkész/ egy homokmégyi szlovák család lakik. Megnéztem a házat, de nem mentem be.

Minden alkalommal elmentem haza, ha a kitelepítettek találkozója volt. Ez több napos rendezvény, kiállítások, műsorok. Erre minden kitelepített el szokott menni, emlékezni, találkozni egymással.  Az idén, ebben a korban már nem vállalkozom erre az utazásra.