Aki megszökött a táborból


Régeisz Péter 1914. január 31-én, Bácsbokodon született, a Régeisz család 7. gyermekeként. Ezért sokszor kérték a falubeli öregek, hogy nyomkodja meg vállukat, mert hetediknek születni szerintük szerencsét jelent. Édesapja, Régeisz Péter, kőműves, ács volt. Szabadidejében zenész. Édesanyja, Stéhli Erzsébet, kilenc gyermeket nevelt és vezette a háztartást.

1945. január 27-én, őt is elvitték Oroszországba, kényszermunkára, de szerencsés volt, mert haza tudott jönni. Sajnos sok sorstársát soha nem látták viszont szerettei.

Életének e szomorú szakaszáról így mesél: 
"Vagonokban utaztunk, s ez az út viszontagságos volt. Aki útközben szökni próbált lelőtték, így a többiek már nem próbálkoztak. Útközben nem tudtunk tisztálkodni. A vagon egyik sarkában, az alján vágott kis lyukon végeztük szükségleteinket, mert WC nem volt.

Éjszaka értünk Oroszországba, -30˚C volt. Kinyitották a vagonokat, és gyalog mentünk a lágerbe. Útközben nagyon kimerültünk és az izzadságtól a ruhánk ránk fagyott. A tábor, ahová bennünket hajtottak egy nagy bánya mellett állt, a neve Melnyikó. A legközelebbi falu neve Proletarsk. A láger a háború miatt romos volt. A házakon nem volt cserép, csak az oldalfalak álltak, sokszor csöpögött ránk az olvadó hólé. A szobák 40 vagy 120 férőhelyesek voltak. (Lásd 2. számú melléklet) Én először a 120 fős helységben, majd a 40 fős helyiségben lettem elhelyezve. Hát így kerültünk ki Oroszországba.

... Nekem nagy gyakorlatom volt a kovács szakmában. Először nappali műszakban dolgoztam. 9 hónapig csak szerszámokat gyártottam (fúrót, kalapácsot, villáskulcsot, lapátot), később éjszakára is beosztottak. Akkor már tudtam feketén is ásókat, lapátokat készíteni.

A norma 16 darab ásó volt, én 32 darabot csináltam egy műszakban, ebből 20-at leadtam, 2 db-ot annak adtam, aki a nyélnek a fület összehegesztette és 10 db az enyém maradt.

Egyszer egy asszony -, mert civil oroszok is rendelhettek szerszámokat, ha a bánya főnökétől engedélyt kaptak - bejött hozzám reteszeket rendelni, az ablak spalettájára. Meg is csináltam neki és otthon felszereltem - , így ismerkedtünk meg. Ezentúl hozzá vittem a kapákat, gereblyéket, amelyeket árult, mert piacon árulni nem akartam hátha meglátnak. Az asszonyt Tatjanának, a lányát Valentinának hívták. Még el nem szöktem haza, addig árulta Tatjana a szerszámokat. A pénzből adtam neki is. A nadrágom kemény öv részébe bevarrtam a papírpénzt és csak élelemre költöttem egy keveset.

Egyik nap a kapitány bejött, hogy csináljak neki egy új kocsit, mert volt egy tehene és a szénát, a zöldtakarmányt azzal szerette volna haza húzatni. Azt mondta, meg van beszélve a nacsalnyikkal, hogy én munkaidő után megcsinálhatom. Ő adott nekem ebédet. Tehát mikor lejárt a műszakom, akkor eljött értem, elmentem a lakására, akkor adott ebédet aztán visszamentem és készítettem a kocsiját. Nagyon meg volt elégedve.

Egyszer éjjeli műszak után két társammal mentem haza, a kapuban két részeg orosz veszekedett, ilyen kényszermunkás orosz. Kevés volt a hely, mert a hátsó kijáratnál mentünk ki, így közelebb volt. Nem egészen a közepén álltak. Egy öregember meg egy fiatalabb volt a társam - mondom ti elmentek erre, én meg amarra akartam, ahol kisebb volt a hely. Ők ketten elszaladtak, de én facipőben nem tudtam szaladni, a hideg miatt egyujjas vastag kesztyű volt a kezemen, fogni sem tudtam. El akartam menni mellettük erre egyikük vállba szúrt, nagyon megijedtem, mert nem is szóltam hozzá, nem is bántottam senkit és vállba szúr. Na de kesztyűs kézzel nem tudtam fogni, hát én azzal a kesztyűs kezemmel megütöttem az állát, akkor tántorgott hátrafelé, én utána léptem, hogy még egyet adok, és én is elszaladok valahogy abban a cipőben, erre a másik valami vasat vehetett fel - volt ott egy nagy rakás ócskavas - mert valami kemény tárggyal fejbe vágott, én akkor összeestem. De közben kétszer szúrt, először vállba majd itt az orromnál vágta el.

Közben a társaim találkoztak azokkal, akik minket váltottak volna, erdélyi szászok. Akkor 2-3 barátom - a Herz Szalámigyár hentesei voltak, vagány gyerekek - mikor megtudták, hogy az oroszok engem ott elkaptak, akkor futva jöttek, hogy segítsenek, de addig ezek elmenekültek, mert sötét volt, éjszaka.

Bevittek a lágerbe és bekötözött az orvos, a fejemen felszakadt a bőr, csupa vér volt. Az orvos jelentette a lágerparancsnoknak. Behívtak az irodába, kérdezték kik voltak. Hát én nem tudom - válaszoltam - két orosz. Aznap még megtalálták a pasast és behozták a rendőrök a lágerbe és hívtak engem is.

Kérdezték, hogy mi történt, mondták, hogy dolgoztak és berúgtak. Én nem ismertem őket, lehet, hogya tőrét is én csináltam, mert sokan rendeltek nálam ilyen tőrkést, és én csináltam nekik. Ez az ujjam is akkor lett elvágva, azon az estén és úgy maradt, mert az orvos rüh kenőcsöt tett rá, mert más nem volt a táborban. Mindig rosszabb lett, mondtam neki engedjen a klinikára, nehogy úgy járjak, mint az ágyszomszédom, egy erdélyi szász, - Grósznak hívták - ő is elvágta az ujját és ez - mutat ja- a három ujja megmerevedett. Nem fogsz úgy járni - ígérte - és akkor írt egy papírt és mentem Lisiszanszkra, a klinikára. Tele volt emberekkel az a folyosó, azt se tudtam melyik ajtóhoz menjek. Találkoztam azzal az emberrel, akinek a kocsit csináltam. Hát azt mondja: - Te mit csinálsz itt? Mondtam neki. Bement az egyik terembe, de nem jött vissza. Egyszer jött egy nő és a nevemről szólított. Meghajolt előttem: _Pázsáusztá!_ Hogy fáradjak be! - mondta. Bent az orosz azt mondta, hogy ,,- Bolond volt, aki ezt a kenőcsöt rárakta, mert az ujjad többet nem fog dolgozni." Oroszul mondta és igaza lett. A gyulladás és a genny tette tönkre.

Mikor behozták azt az embert, aki megszúrt, az legalább 110 kg volt, én akkor 57-58 kg voltam. Hát hiába ütöttem állon ilyen dromedárt, persze hogy nem esett el.

Szakaszvezető voltam katonáéknál korábban, mindenféle helyzetben feltaláltam magam és most megvárom, hogy egy ilyen részeg orosz engem agyonverjen! Gondolkodtam.

Közben történt, hogy jött egy Bizottság, ők azokat a legyengült embereket, akik már nem tudtak dolgozni felvették egy transzportba, hogy hazaengedjék. A lágerben az iparosok főnöke - Birgács főhadnagy - külön eljött értem és velem jött a Bizottság elé és a vezetőjüknek azt mondta: ,,Ezt az embert vegyék fel a transzportba!" -azonban az azt felelte, hogy fiatal még, tud dolgozni! 32 éves voltam. Hát akkor most magamon kell segíteni, ha így nem mehetek haza, akkor megpróbálok egyedül. Azért is szántam rá magam a szökésre.

1946.05.05-re Tatjana az összegyűjtött pénzemen vett nekem egy vonatjegyet Poltaváig. Ő vásárolta meg a pufajkát, nadrágot,cipőt és egy bársony micisapkát, úgy néztem ki, mint egy orosz tisztviselő. Egy térképet vittem magammal, Proletarsktól, Charkowon keresztül a magyar határig mutatta az utat. Ezt a térképet én készítettem magamnak, de később eldobtam, mert nem passzoltak a városok helyei és nevei sem, mert az oroszok megmásították. Azért is dobtam még el, mert attól is féltem, hogy elkapnak és nálam találva elárulja szökési szándékomat.

Éjszakai műszakban dolgoztam, 22 órától reggel 6 óráig. A vonatom reggel 3 órakor indult. Elbúcsúztam Tatjanától és útnak indultam. A jegyem a 8-as vagonba szólt, de helyjegyem nem volt és a kalauz nem engedett be a kocsiba. A vonat lépcsőjén utaztam, ahonnan a kalauz a következő megállónál lezavart, s ezután mikor a vonat újra elindult az utolsó kocsi ütközőjére felugrottam . Ezt csináltam minden megállónál, volt olyan mikor a vonat kigurult az állomásról az ott álló rendőrök megfenyegettek, de szerencsére nem lőttek utánam. Így utaztam este 8 óráig. Az út hosszú volt, veszélyes és nagyon kimerítő. "

Május 5-én indult és augusztus 20-ára hazaért. Így is szerette volna, mert segíteni akart édesapjának a szüretelésnél.