A magyarországi német lakosság áttelepítésének adatai /1946. június 14./


MEGYE

KITELEPÍTETT KÖZSÉGEK SZÁMA

AZ ÁTTELEPÍTETTEK SZÁMA

Bács-Bodrog

5

9227

Baranya

5

3312

Békés

1

455

Csanád-Arad

9

6140

Fejér

10

11346

Győr-Moson

14

13099

Esztergom-Komárom

3

1777

Pest-Pilis-Solt-Kiskun

29

41303

Sopron

7

14733

Tolna

8

11928

Vas

12

2519

Veszprém

5

1113

ÖSSZESEN

108

116952

 

 

 

 

A földreform végrehajtásával összefüggő belső telepítések 1946 májusáig[2]

 

Telepítésre jelentkezettek

A NH által eddig végzett telepítések

Tervezett telepítések

Honnan /vm./

Család sz.

Hová /vm./

Család sz.

Hová /vm./

Család sz.

Abauj

144

-

-

Veszprém

144

Baranya

93

Baranya

27

Baranya

66

Bács-Bodrog

892

Bács-Bodrog

102

Bács-Bodrog

790

Békés

5125

Bács-Bod-rogm Békés, Fejér Komárom-Esztergom Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Sopron Tolna

387

Békés, Veszprém

4738

Bihar

3067

Baranya, Bács-Bod-rog, Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Tolna

218

Veszprém

2849

Borsod-Gömör

2676

Bács-Bodrog, Győr-Moson, Pest-Pilis-Solt-Kiskun Komárom-Esztergom Tolna Veszprém

756

Komárom-Esztergom

1920

Csanád

1394

Baranya

47

Csanád, Pest-Pilis-Solt-Kiskun

1347

Csongrád

2616

Baranya

180

Somogy

2436

Fejér

589

Fejér

41

Fejér

548

Győr-Moson

657

Győr-Moson, Veszprém

111

Győr-Moson

546

Hajdú

1871

Baranya

17

Veszprém

1857

Heves

2743

Baranya Fejér Komárom-Esztergom Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Tolna Sopron

884

Fejér, Tolna Baranya

1859

Jász-Nagykun- Szolnok

4118

Bács-Bodrog Fejér, Győr-Moson Komárom-Esztergom Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Tolna Veszprém

604

Fejér, Somogy

3514

Komárom-Esztergom

287

Komárom-Esztergom

85

Komárom-Esztergom

202

Nógrád-Hont

1021

Győr-Moson Nógrád-Hont, Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Tolna

113

Nógrád-Hont Komárom-Esztergom

908

Pest-Pilis-Solt-Kiskun

11123

Borsod-Gömör Nógrád-Hont, Pest-Pilis-Solt-Kiskun

1293

Pest-Pilis-Solt-Kiskun

9830

Somogy

602

-

-

Somogy

602

Sopron

705

-

-

Győr-Moson

705

Szabolcs-Ung

720

Pest-Pilis-Solt-Kiskun

10

Somogy, Bács-Bodrog

710

Szatmár-Ugocsa-Bereg

562

Fejér

5

Szatmár, Pest-Pilis-Solt-Kiskun

557

Tolna

532

Baranya Somogy Tolna

110

Tolna

422

Vas

390

-

-

Baranya Győr-Moson

390

Veszprém

732

Győr-Moson Veszprém

69

Veszprém

663

Zala

2006

Baranya Tolna

39

Baranya, Sopron

1967

Zemplén

313

-

-

Pest-Pilis-Solt-Kiskun

313

ÖSSZESEN

41531

 

5098

 

39880

 

 

Telepítések 1946 júniusáig

 

A magyarországi németek kitelepítése a korábbi terveknek megfelelően a Budapest környéki falvakban indult meg. Az első szerelvények 1946. január 19-én Budaörsről gördültek ki.

Az akció gyors megkezdése az érintett közigazgatási hatóságokat, valamint a magyar társadalom szélesebb rétegeit egyaránt váratlanul, és ezért felkészületlenül érte. Az országos napilapok a telepítési akciót körülvevő bizonytalanság, félelem, és pánik eloszlatása érdekében terjedelmes cikkekben foglalkoztak a kitelepítések megindításával, körülményeivel, az érintettek németországi elhelyezésével. A Kis Újság - a Független Kisgazdapárt lapja - január 9-i számában a következőket írta: „Hivatalos közlés szerint január végén, vagy február elején megkezdődik a különböző országokból kiutasított svábok megérkezése Bajorországba, ahol már kétmillió személy befogadására készültek fel.”[3] Tudósítottak a lapok a magyarországi előkészületekről is. Ugyancsak a Kis Újság január 11-i számában olvashatjuk: „A politikai rendészeti osztály a pesterzsébeti kapitánysággal karöltve január 7-én éjszaka nagyszabású razziát tartott Soroksáron szökött internáltak, SS-katonák, volksbundisták után. A razziában 50 nyomozó és 120 rendőr vett részt. A rendőrök és detektívek pontos névjegyzékkel mentek házról-házra.

A razzia során 114 embert állítottak elő, akik közül még a helyszínen 44 embert, magas korukra való tekintettel szabadon engedtek, 61 volksbundistát, 15 SS-katonát és 6 internáló táborból megszökött egyént a pesterzsébeti kapitányságra kísérték, ahol őrizetbe vették őket. Valamennyiük ellen az eljárás megindult.”[4] 

A kitelepítést irányító miniszteri biztosnak a gyors lebonyolítás, a vagyonok elidegenítésének megakadályozása, a közrend és közbiztonság fenntartása érdekében jogában állt különleges rendszabályok bevezetésére. Élve ezzel a jogával a Budapest környéki községekben már a végrehajtás előtt teljes zárlatot rendelt el. Korlátozta a községekben lakók szabad mozgását - kijárási és lakhelyelhagyási tilalom -, a gyülekezést és a szeszfogyasztást. A településeken idegen személy engedély nélkül nem tartózkodhatott, és onnan tilos volt bármit is kivinni, vagy a kitelepítendőktől bármit elfogadni. Az egyes községekben elrendelt „rendkívüli állapot” sokszor több hétig eltartott, mert a kitelepítések koordinálatlansága, a szervezetlenség és egyéb okok - pl. vagonhiány - miatt a tervek betartása lehetetlennek bizonyult. Ez azonban a szétzilált és egyébként is visszaesett mezőgazdasági termelést tovább csökkentette.[5] 

A Pest környéki falvak kitelepítésének megkezdése előtt már 640 személyt kiszállítottak az országból, de a későbbiekben sem derült arra fény, hogy ezt a tranzakciót ki szervezte, illetve melyik szerv ellenőrizte. Annyi bizonyos, hogy az 1946. január 10-én és 11-én Bácsbokod községből kitelepítettek jugoszláv állampolgárságú, német nemzetiségű személyek voltak. Az akció valószínűleg diplomáciai bonyodalmat okozott, ezért az Ágfalvánál kiléptetett szerelvény útraindítóját a Népgondozó Hivatal és a határőrség egyaránt kereste. A történtekért egyik szervezet sem vállalta a felelősséget.[6]

Az ország déli határa mentén fekvő falvaknak 1944 őszétől komoly gondot okozott a jugoszláviai menekültek elszállásolása és ellátása. A háború alatt ugyanis részben munkakeresés, részben önkéntes vagy kényszerű visszatelepülés folytán jelentős számú jugoszláviai illetőségű, német nemzetiségű személy került Németországba, vagy a német katonai megszállás alatti területekre. Ezeknek az embereknek egy jelentős része, valamint a frontról és fogságból érkező dél-bácskai német férfiak 1944 őszétől eredeti lakóhelyükre Magyarországon keresztül akartak visszatérni. A jugoszláv hatóságok azonban nem fogadták be őket, így a határ menti falvakban húzták meg magukat, amíg kedvező alkalom nem kínálkozott a családjukkal való kapcsolat felvételére, vagy a hazaszökésre. Sokszor azonban hónapokig nem történt semmi. Jelentős volt a Bánátból és Bácskából elüldözött, vagy a front közeledtével menekülők száma is. A fluktuáció, a naponta változó létszám miatt az adatok ingadoznak, de a főispáni jelentések csak Bács-Bodrog megyében 10-15 000 Jugoszláviából elmenekült vagy kiutasított, de oda visszatérni szándékozó személyről számolnak be.[7]

Különösen a bácsalmási járás községeire rótt ez nagy terhet, mert egy alispáni utasítás értelmében ezeknek a községeknek kellett befogadnia a menekülteket, „amíg a kormány további sorsuk felöl nem intézkedik.”[8] A nyár folyamán Tompán csaknem 2500, Bácsalmáson 1500, Csikérián és Kelebián megközelítőleg 1000, Kunbaján mintegy 500 jugoszláv állampolgárságú sváb menekült tartózkodott, Bácsbokod községben 300, s ez a létszám az ősz kezdetére 956 főre emelkedett, míg Felsőszentivánon mintegy 500 volt a menekültek száma.[9]

 Az egyes községek, a hadseregnek adandó kötelező beszolgáltatás, a háborús pusztítás következtében szétzilált mezőgazdasági termelés visszaesése miatt, egyébként is teljesítő képességük végső határához érkeztek. Ezen túlmenően az új telepesek, a menekültek és az összetelepítésre ítélt svábok együttélése is sok összeütközéssel járt. A Népgondozó Hivatal kerületi vezetője, Jancsó Kálmán jelentéseiben rendszeresen kitért az érintett községek tarthatatlan helyzetére, a határ mellett összegyűlt menekültekre, „akik nemcsak a közbiztonságot veszélyeztetik, de miután ellátásukról senki sem gondoskodik, ott jutnak élelemhez, ahol tudnak, és az illető falvak lakóitól minden munkaalkalmat elragadnak, hogy ennivalójukat valamiképpen biztosítani tudják. A táborokból sokan elszivárogtak már az ország más vidékeire is, de az ott maradtak állandó veszélyt jelentenek különösen a magyarokra nézve, s előidézői sok kínos esetnek a községek régi német és magyar lakosai között. Igen sürgős, halaszthatatlan dolog volna ezeknek az idegen németeknek az országból való eltávolítása.”[10]

Valószínűleg a sürgetések hatására került sor e menekültek egy részének a hivatalos kitelepítések megkezdése előtt az országból való kiszállítására. A telepítést végző szervek egyike sem vállalta azonban az akció lebonyolítását, ami azt tükrözi, hogy nem törvényes módon, azaz a SZEB beleegyezése nélkül hajtották végre. Az akció több alkalommal megismétlődhetett. Magyar hivatalok elősegítették a jugoszláv menekültek távozását úgy is, hogy számukra az ország elhagyására jogosító igazolványokat állítottak ki. Az eljárás ellen 1946. március 25-én írt levelében tiltakozott Vorosilov marsall, „mert ilyet a SZEB beleegyezése nélkül nem lehet”.[11] 

A tavasz folyamán a Népgondozó Hivatal legálisan is átvette a menekült svábok kitelepítését. Bács-Bodrog vármegyében 1946. május 15-én, Bácsalmáson kezdődött el a német nemzetiségű lakosság elszállítása. Ezen a napon fejezte be munkáját a járás területén dolgozó nemzethűségi igazoló bizottság is. A kitelepítési akció a határmenti falvak helyzetének javítása, a túltelepítéssel küszködő községek tehermentesítése érdekében először a Délvidékről menekült svábok - számuk még ekkor is állandóan növekedett - elszállításával vette kezdetét. A IV. sz. Áttelepítési Oszlop Miniszteri Biztosa május 21-én értesítette az érintett községeket, hogy a „Kelebián, Tompán, Tataházán és Mátételkén elhelyezkedett délvidéki svábok Bácsalmáson kerülnek berakásra”, ezért arra kérte a községi elöljáróságokat, hogy az ott tartózkodó svábokat a lehető legrövidebb időn belül Bácsalmásra továbbítsák. A járás többi községében lévő délvidéki sváb a helyi német nemzetiségűekkel együttesen kerül kitelepítésre.[12] Hasonló utasítást kapott a jánoshalmi járás főjegyzője is. A területén tartózkodó német nemzetiségű külföldi állampolgárokat - Kisszállásról 45, Rémről 33, Borotáról 76, Mélykútról 171 - május végén Jánoshalmára, majd onnan a fővárosba, illetve az ország más vidékein lévő gyűjtőtáborokba szállították. A következő hónapokban közülük többen vissszatértek. Érdekükben eljártak azok a gazdák is, akiknél korábban dolgoztak, hisz jó és olcsó munkaerőnek bizonyultak.[13] A külföldi állampolgárságú németeket tehát jogi szabályozás mellőzésével, és így itt maradásuk mérlegelése nélkül távolították el az országból.

A Pest környéki falvak német lakosainak elszállításával egyidőben a Népgondozó Hivatal az ország többi megyéjében is megkezdte a kitelepítések előkészítését. A telepítést végző szervek tevékenységével szemben nemcsak a német nemzetiségű lakosság fejtett ki ellenállást, hanem a társadalom széles rétegei is tiltakoztak a törvénytelenségek, a miniszteri biztosok ellenőrizetlen ténykedései ellen. A kitelepítést szabályozó alaprendelet és a végrehajtási utasítás jogi hézagai a gyakorlatban ütköztek ki igazán. A bírálatukat napokkal, hetekkel korábban megfogalmazók észrevételei kasszandrai jóslatnak bizonyultak.

 A budaörsi kitelepítésnél tapasztalt visszásságok mintegy előrevetítették az egész telepítési tevékenység főbb jellemzőit. A kitelepítések valójában minden egyes faluban másként és másként zajlottak - aszerint, hogy milyen volt a helyi önkormányzat és a kitelepítési biztos viszonya, a falu pártpolitikai megosztottsága, az ország éppen aktuális belpolitikai helyzete, vagy a szállítási lehetőség -, ennek ellenére temészetesen mégis összegezhető sajátságokkal, jellemzőkkel bírtak. Az előkészítetlenség, a törvényi szabályozás nagyvonalúsága és a kitelepítési szervek ellenőrizetlen tevékenysége mindvégig gond maradt.

Péter Gábor a budaörsi tapasztalatok teljes kudarcát alapul véve, a végrehajtás módosítását sürgette a kommunista pártvezetésnél. A kudarc okaként az előkészítés hiányát, az erélytelen és tervszerűtlen lebonyolítást, és a „karhatalom sajnálatos” viselkedését jelölte meg. Elképzelése szerint az országot a németek elhelyezkedése szerint kitelepítési zónákra kellene felosztani. A Népgondozó Hivatal a statisztikai összeírások felhasználásával már jó előre elkészítené a kitelepítendők jegyzékét, amit aztán a faluba kiszálló kitelepítő és mentesítő bizottság véglegesítene a leltárak elkészítésével együtt. Csak ezt követően érkezne meg az érintett faluba a karhatalom, amely a végleges kitelepítési lista birtokában a vagonírozást intézné. A végrehajtás zavartalan biztosítása érdekében azonnal elrendelendőnek tartja minden sváb községben az utazási korlátozást, a szesztilalom bevezetését, és statárium elrendelését a javak megsemmisítésének megakadályozására, továbbá a rendőrök által elkövetett lopások megfékezésére. „Legnagyobb szégyenfoltja a budaörsi kitelepülésnek a karhatalom viselkedése. A rendőrök fegyelmezetlenek, a borpincékben részegeskednek, éjjel őrhelyeiket elhagyják s elmennek inni. Budaörs éjjel részeg rendőrök lövöldözésétől hangos.... A karhatalom vezetői tűrik ezt a züllött állapotot, sem erélyt, de még hajlandóságot sem mutatnak annak megváltoztatására. S ez az a pont, ahol a budaörsi helyzet nemzetközi botránnyá válhat.” Ezért a vezetők azonnali leváltását, a legénység egy helyen, s nem magánházakban történő elhelyezését, a fosztogatók statárium elé állítását, dupla fizetést, és a sváb lakosság iránti fraternizálás megszüntetése érdekében politikai átnevelésüket javasolja.[14] 

A budaörsi fosztogatásokról általánosságban ugyan, de a napi sajtó is beszámolt. „Egy rendőrzászlóalj jelenléte - írta a Kis Újság - nem volt képes megakadályozni, hogy a községnek majdnem minden borpincéjét és lakatlanná vált házát a világtáj minden oldaláról beszivárgó fosztogatók fel ne törjék és ki ne rabolják.”[15] Hasonló cselekményekre került sor Törökbálinton, amelyről külföldi újságírók - főként csehszlovákok - is tudomást szereztek, és fényképekkel illusztrált cikkeik jelentek meg a szlovák sajtóban. A miniszterelnökség felelősséget firtató kérdéseit Szeppessy Géza, a Népgondozó Hivatal vetetője azzal védte ki, hogy „mindössze 400 rendőr áll rendelkezésére, holott ő 4 hadosztályt kért, ... ennélfogva nem áll módjában a falut az esetleges fosztogatóktól megvédeni.”[16] 

Sok helyütt nem jutott nyugvópontra a községek élete a kitelepítések befejezését követően sem. A Pest környéki falvakban is elterjedt, hogy a mentesítési bizottság újbóli felülvizsgálatot tart. A visszamaradottakon ismét a bizonytalanság és félelem lett úrrá, s ami ilyen körülmények között természetes, a tavaszi mezőgazdasági munkák helyett inkább saját sorsukkal, ismételt mentesítésükkel törődtek.

 Shvoy Lajos székesfehérvári püspök már a kitelepítési rendelet megjelenését követően interveniált a német anyanyelvűek érdekében, mert mint írja: „megdöbbenve olvastam, hogy azokat, akik a kormány bizalmas felhívására s a közigazgatás elég nyomatékos szorgalmazására magyar nemzetiségűnek, de német anyanyelvűnek vallották magukat, a kormány szintén kitelepítendőknek ítélte.” Ezért beadvánnyal fordult a miniszterelnökhöz, és az amerikai misszió vezetőjéhez, de választ egyik helyről sem kapott. A Pest környéki falvak német lakosságának kitelepítésekor tapasztalt visszásságokért, valamint azért tiltakozott, hogy „az államhű svábjaink a volksbundistákkal és SS-kel egy elbírálás alá kerüljenek s mindenükből kifosztassanak”. A püspök nehezményezte továbbá, hogy a színtiszta katolikus falvakba - ahol nincs sem református templom, sem iskola - tiszántúli református telepesek kerülnek. Az akció mögött felekezeti elfogultságot sejtett, mert „a betelepítendők számaránya annyira egyoldalú és feltűnő, hogy ha az intézetet magát nem is, de egyes intéző urakat felekezeti elfogultsággal és részrehajlással joggal lehet vádolni”.[17] Bár a püspök saját szempontjából lényeges problémára hívta fel a figyelmet, a telepítési akció lebonyolításában felekezeti szempontok - mint ahogyan azt ő hitte - nem játszottak szerepet.

A püspöki kérések közé tartozott a községekben szolgálatot teljesítő német anyanyelvű papok egyöntetű, elvi mentesítése is, mert véleménye szerint elévülhetetlen érdemeket szereztek a vallásos és hazafias szellem ápolásában, valamint a magyar nyelvű oktatás kiszélesítésében. A főispán válaszában elhárította a közbenjárást, és hangsúlyozta, hogy a „kitelepítést és az azzal kapcsolatos ügyeket illetően semmi néven nevezendő hatásköröm nincsen”.[18]

A Pest megyében történteket tűrhetetlennek és a „KP alispán és a rendőrfőnökök uralmának” minősítette a Szociáldemokrata Párt is. A különböző községekből érkező panaszokat figyelembe véve, nem alaptalanul.

Hartán a rendőrség állomány szerinti létszáma 10 fő volt. A belső telepítések zavartalanságának biztosítása érdekében azonban 1945 őszén a dunavecsei járásból a hartai őrsre még további 12 embert rendeltek ki. Ellátásukról - követelésükre - a község gondoskodott. A rendőrség pazarlásig menő élelemigénylését azonban a községi bíró visszautasította, és a fölmerült konfliktus rendezéséhez felettesének, a járási főjegyzőnek az utasítását kérte. A főjegyző a községben tett hivatalellenőrzése során az elöljáróság panaszát jogosnak ítélte, és kijelentette, hogy „a rendőrség élelmezési költségei a községi pénztárból nem fizethetők ki”. Ezt követően azonban a járási rendőrkapitány és Elblinger Béla a járási kommunista párt titkára gyakorolt nyomást az elöljáróságra - hetente többször a rendőrségre való beidézéssel, fenyegetéssel, állataik elkobzásával -, így kénytelenek voltak a megnövekedett létszámú rendőrőrsöt a község terhére ellátni. Hiábavalónak bizonyult a képviselőtestület, a Nemzeti Bizottság és a Földigénylő Bizottság azon közös kérése is, hogy „mivel a lakosság hangulata nyugodt, rendzavarás nem történt” az idevezényelt rendőrséget vonják vissza. De akadályozta a rendőrség a mezőgazdasági munkák végzését is. Sokszor indokolatlanul, kirándulásra, vagy magán céljaikra vették igénybe a munkába igyekvő, vagy fáradtan hazafelé tartó fogatokat. „Kijárnak a határ különböző részeibe vadászni, ahol a határban dolgozók élete és testi épsége állandó veszélyben forog, mert hadipuskával vadásznak.” Állatbőrök után kutatva sorozatos házkutatásokat tartanak, „mely alkalommal minden nekik tetsző dolgot az érdekelt tulajdonos tiltakozása ellenére egyszerűen elvesznek. Panaszkodni azonban senki nem mer, mert eddig senki nem volt, aki panaszukat orvosolta volna.”[19] A kalocsai körzet falvaiból - miután a földigénylő bizottságok és a telepesek „régóta óhajtott kívánsága volt ... a községekben lakó kilakoltatott és szemtelenkedő magatartást tanúsító volksbundisták elszállítása, munkaszolgálatra összegyűjtése” - január 10-én a 16-60 éves kor közötti munkaképes férfiakat a NH Kiskőrösre szállíttatta, ahonnan ismeretlen helyre vitték őket.[20] 

 A közigazgatási tisztségviselők megbízhatósága a tényleges kitelepítések megkezdése után még nagyobb hangsúlyt kapott. Politikai lojalitásuk a legfontosabb kritériummá vált. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye kommunista alispánja ezt nem is titkolta, amikor a vármegye valamennyi polgármesterének, főjegyzőjének és községi elöljáróságának körlevelében a következőket írta: „Figyelmeztetem Főjegyző Urat, hogy az érdekelt községekben megfelelő és alkalmas tisztviselők jelenléte - a kitelepítés zavartalan lebonyolítása végett - elsőrendű közérdek. Amennyiben később a kitelepítés során megállapítást nyerne, hogy a rendeletek végrehajtása megfelelő alkalmazottak hiányában nehézségekbe ütköznék, úgy a Főjegyző Urat fogom ezért felelősségre vonni.”[21]

Általános sérelme a helyi önkormányzatoknak, hogy a telepítési miniszteri biztosok a kitelepítések megkezdése előtt 10 nappal - ami törvényben előírt kötelességük volt - nem értesítik őket, így fölkészülni sem tudnak a rájuk háruló feladatokra. Sok helyütt előfordult, hogy a kitelepítendők névjegyzékének összeállítását - szintén a törvényi szabályozás ellenében - az adott település polgármestereitől, képviselőitől nem is kérték, ennek ellenére a kitelepítést végző „oszlop” már kész jegyzékkel érkezett a helyszínre. A mentesítési eljárás után átadott vagonjegyzékek és a mentesítendők listája is általában hiányosnak, pontatlannak bizonyult. Így valójában lehetetlenné vált, hogy a helyi szervek a betelepítési munkákba körültekintően és felelősségteljesen bekapcsolódjanak. A betelepítéssel megbízott földhivatali szakembereknek házról-házra, utcáról-utcára kellett járnia, hogy a ténylegesen rendelkezésre álló házakról és ingatlanokról meggyőződjenek, mert e telepítési bizottság a leltárakat nem bocsátotta rendelkezésükre.[22] 

Nem intézkedtek körültekintően a svábok által visszahagyott állatállomány gondozásáról sem. Az ország egyes vidékein nagyarányú állatpusztulás következett be, mert nem volt aki a visszahagyott állatok etetését ellátta volna, illetve ezt megelőzendő túlnyomó részét illetéktelenek leöldösték, és az így nyert húst a telepesek felélték.[23]

Több ízben és több helyütt előfordult az is, hogy a mentesítésre engedélyezett 5 napi határidőn belül többeket vagonba raktak, vagy a mentesített személyektől is elkobozták ingóságaikat, temészetesen a leltárak elkészítése nélkül. A miniszteri biztosok a tiltakozó nemzeti bizottságok és önkormányzatok megbüntetésével fenyegetőztek, s bár néhány nap múlva enyhítettek a tárgyalás hangnemén, a szabálytalanságot nem ismerték el.[24]

Az egzisztenciális fenyegetettség ellenére a községi önkormányzatok tisztségviselőinek túlnyomó többsége - mint ahogyan az eddig idézettek bizonyítják - jelentéseiben kendőzetlenül számolt be a valóságról. A részükről megnyilvánuló mentesítési törekvésekben, az elvi kiálláson túl, természetesen a helyi közösség gazdasági, politikai érdeke is szerepet játszott. Ezért az általános érvek mellett olyan helyi külön „érdemekre”, sajátságokra hivatkoztak, amelyek hitük szerint kétségtelen bizonyítékai annak, hogy az ottani német nemzetiségűek jobb hazafiak és határozottabb ellenállást tanúsítók voltak, mint az ország más vidékein lakók. A Tolna megyei pártok és önkormámyzatok a „hűségmozgalom” jelentőségére, a nyugati határ menti települések az I. világháború után bebizonyított lojalitásra és hűségre hivatkozva próbáltak engedményeket elérni az ott lakók számára.[25] A beadványok, kérelmek címzettjei a pártok - főként a szociáldemokrata és a kisgazdapárt - területi és országos vezetői, illetve vezető testületei, a miniszterelnök személyesen vagy a miniszterelnöki hivatal, s a legritkább esetben a Népgondozó Hivatal vezetői, vagy a lebonyolítás törvényes felügyeletével megbízott belügyminisztérium. Ezek a tiltakozó beadványok bizonyítékai annak is, hogy a társadalom jelentős része emberségesebb, körültekintőbb megoldást szorgalmazott, mint a központi államhatalom.[26]

 Folyamatosan figyelemmel kísérte a Tildy-kormány előkészületeit és a kitelepítések végrehajtását a SZEB is. 1945december végén Vorosilov 7 vonat előkészítéséről számolt be, január elején pedig már a kitelepítések meggyorsításáról beszélt. Key tábornok ugyan aggályainak adott hangot a kitelepítettek kiválogatásával kapcsolatban, de „az előkészítés egyéb vonatkozásaival ő is meg volt elégedve.” 1946. március 6-án megelégedéssel állapították meg, hogy már 15 vonat elment. Másfél hónap elteltével - április 23. - pedig „41 500 német nemzetiségű lakos kitelepítését említi a SZEB üléséről készült feljegyzés. De Vorosilovnak arra a bejelentésére, miszerint naponként két vonatot is indíthatnának, Key tábornok kitérő választ adott, pontosabban arra hivatkozott, hogy ehhez előbb az illetékes amerikai hatóságoktól kér hozzájárulást.”[27]

A tavaszi hónapokra - a kitelepítések ütemét, az országon belül tapasztalható társadalmi ellenállást, a pártok között a mentesítések kapcsán ismét kiéleződött ellentéteket, valamint a technikai lehetőségeket figyelembe véve - nyilvánvalóvá vált, hogy a magyarországi német lakosság kitelepítése a SZEB által megjelölt időpontig - 1946. augusztus 1. - nem hajtható végre. Fokozódó nyomás nehezedett április-májustól az Egyesült Államok budapesti diplomáciai képviselői és a németországi amerikai katonai hatóságok részéről is a magyar kormányszervekre, hogy a kitelepítések ütemét lassítsák, s a kitelepítendők számát csökkentsék. Ez azonban azzal járt, hogy a lakóhelyükről már eltávolított, táborokba gyűjtött emberek kiszolgáltatottsága, sérelme tovább fokozódott, „ami viszont erőteljesen növelte az amúgy is meglévő társadalmi feszültségeket”.[28] 

A koalíció tagjai - a Parasztpárt kivételével - tisztában voltak azzal, hogy a hazai németség túlnyomó részének kitelepítése az eredetileg elfogadott terv szerint már aligha lesz végrehajtható, ezért egyre több csoportos mentesítési javaslatot tettek, és már márciusban fölmerült a rendelet módosításának kérdése. A külügyminiszter által március 27-én összehívott tárcaközi értekezleten azonban a belügyminisztérium ellenállása miatt - „a SZEB orosz képviselői véleménye szerint amúgy is lassan és nem kielégítően folyó kitelepítését a sváboknak nem lehet a rendelet módosításaival és az elbírálás alapjának megváltoztatásával még tovább késleltetni” - meghiúsult a törvénymódosítás.[29] A mentesítések ügyében kiéleződött ellentétek azonban ismét tárgyalóasztalhoz kényszerítették a pártok képviselőit. A Kommunista Párt a bányavidékek sváb lakóinak mentesítését szorgalmazta a nyugati határszél és a belső telepítések szempontjából fontos körzetek rovására. A Kisgazdapárt az egész áttelepítési akciót legszívesebben felfüggesztette volna. A módosabb német gazdák mellett főként az 1941-es népszámláláskor magukat magyar nemzetiségűnek vallókat igyekezett mentesíteni. Nagy Ferenc miniszterelnök a kormány április 1-jei ülésén kijelentette, hogy a rendelet végrehajtásánál azokat igazolták az események, akik, „mint a Kisgazdapárt miniszterei, ellene szavaztak a sváb kitelepítésnek. Az történt ugyanis, hogy úgy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökétől, Vorosilov marsalltól, mint az amerikai misszió vezetőjétől átiratot kapott a kormány, és abban a rendelet módosítását kérték különböző szempontból, de nem egymásnak ellentmondó okokból. Megnehezíti a kitelepítést az a körülmény, hogy azoknak a számára, akiknek a meghagyását mi is indokoltnak tartjuk, késedelemmel járó bizonyítás van előírva, ami sok utánajárással is párosul... Igazságosabb lenne, ha a rendelet taxative sorolná fel, kik azok, akiknek ki kell mennie minden körülmények között. Így nem történnének nagy igazságtalanságok.”[30] 

A Szociáldemokrata Párt azt nehezményezte, hogy a mentesítő bizottságokban nem kapnak súlyuknak megfelelő képviseletet, és nem veszik figyelembe javaslataikat. A pártközi értekezleten fölajánlott mentesítő bizottsági tagságokat azonban az 50 000 pengő fizetés, a teljes ellátás és lakás biztosításával sem tudták hosszabb ideig betölteni. Az általuk javasolt 30 személy közül csak kettő vállalta a megbízatást, a többiek vagy elhárították azt, vagy meg sem jelentek a bizottsági ülésen.[31] 

Szorgalmazták a mentesítési jogszabályok kedvező megváltoztatását a nemzetgyűlés pártonkívüli tagjai is.[32] 

Az 1946 áprilisi pártközi értekezleten született konszenzust tükrözi Rajk László belügyminiszter május 10-én kiadott módosító rendelete. E szerint csak azok a magyar nemzetiségű német anyanyelvű svábok telepíthetők ki, akik a Volksbundnak, vagy valamely fegyveres alakulatnak /SS/ tagjai voltak, vagy akik magyarosított nevüket német hangzásúra változtatták vissza. Továbbra is tág teret nyújtott az egyéni értelmezésnek a rendelet c./ pontja, amely az áttelepítendők közé sorolja azokat, akik a „német fasizmus politikai, gazdasági és katonai céljait és érdekeit a magyar nép rovására anyagilag, vagy más módon önként támogatták.”[33]

Az 1946 január közepén megkezdett sváb kitelepítések azonban júniusban - a kül-és belpolitikai nyomás hatására - elakadtak. Szepessy Géza a budaörsi svábok kitelepítésének befejezésekor - február 7. - tartott sajtótájékoztatóján még arról beszélt, hogy előbb Budapest környékéről, majd Győr-Moson megyéből és az ország déli megyéiből, s végül az ország többi megyéjéből szállítják el az áttelepítendőket. Ismételten hangoztatta, hogy a magyar kormány a hazai németekkel szemben az egyéni elbírálást kívánta érvényesíteni, ezért is állította fel a járási nemzethűségi igazoló bizottságokat. A potsdami határozatok ránk nézve kötelező érvénye miatt azonban kénytelen volt megváltoztatni álláspontját. Óvatosan fogalmazott a kitelepítések végrehajtásának befejezéséről, mert - mint mondotta - a vagonhiány lehetetlenné teszi a szállítások ütemezését.[34]

 

A magyarországi német lakosság áttelepítésének adatai /1946. június 14./[35]

 

MEGYE

KITELEPÍTETT KÖZSÉGEK SZÁMA

AZ ÁTTELEPÍTETTEK SZÁMA

Bács-Bodrog

5

9227

Baranya

5

3312

Békés

1

455

Csanád-Arad

9

6140

Fejér

10

11346

Győr-Moson

14

13099

Esztergom-Komárom

3

1777

Pest-Pilis-Solt-Kiskun

29

41303

Sopron

7

14733

Tolna

8

11928

Vas

12

2519

Veszprém

5

1113

ÖSSZESEN

108

116952

 

A telepítéseket összegző jelentés az akció folyamatos jellege, a megyei és országos összesítések közötti időbeli eltérés, valamint a statisztikai adatszolgáltatás hiányosságai miatt nem tekinthető abszolut pontosnak. A fél év alatt végrehajtott telepítések nagyságrendjéről azonban hű képet nyújt. Egy másik, szintén a külügyminiszternek írott összefoglaló szerint Magyarországról 1946. július 1-jéig 120 000 német nemzetiségű személy lett kitelepítve. A kitelepítettek tulajdonában 280 000 kat. h. föld volt, amelyből 100 000 kat. holdat osztottak ki. A még rendelkezésre álló földre 105 000 magyarországi igényjogosult van, akik a földbirtokreform során nem jutottak földhöz, valamint 132 981 vagyontalan személy, akik a háború alatt és után a környező államokból menekültek ide.[36]

1946 elején kiéleződött a koalíciós partnerek közötti ellentét a kitelepítések és az ezzel párhuzamosan folyó országon belüli telepítések aszinkronja miatt. Ezt a folyamatot erősítette a nagyarányú vagyonpusztulás, a telepesek hozzá nem értése miatt bekövetkezett mezőgazdasági termelésvisszaesés, valamint a jogtalan földelkobzás. A kialakult helyzet nyilvánvalóvá tette, hogy az érintett területeken a mezőgazdasági termelés összeomlásának elkerülése elengedhetetlenné teszi a földreform végrehajtásának és a telepítéseknek összehangolását, bizonyos értelemben az egész földreform-végrehajtás újraszabályozását. Az egyébként is meglévő véleménykülönbségek az eddigi földjuttatások felülvizsgálata kapcsán mélyültek el.

 A Független Kisgazdapárt az eddig végrehajtott földelkobzások egy jelentős hányadát törvénytelennek ítélte. Különösen nehezményezték a 200-100 hold közötti parasztbirtokok csereingatlan nélküli kisajátítását, a községi földigénylő bizottságok ellenőrizetlen és folyamatosan változó igényléseit, juttatásait, ami lehetetlenné tette a vagyonbiztonság kialakulását. Sok helyütt akkor is elkobozták a 100 kat. hold alatti ingatlanokat, ha az igényjogosultak máshol már földhöz juttathatók voltak. Éppen ezért a földreform „forradalmi lendületét” - a községi földigénylő bizottságok hatáskörének jelentős mértékű csorbításával - fékezni igyekeztek. Javaslataik szerint a községi földigénylő bizottságok 1945. október 1. utáni megváltási, vagy elkobzási terveit csak az Országos Földbirtokrendezési Tanács előzetes hozzájárulásával lehet végrehajtani. Időbeli határt akartak szabni az igénylések benyújtásának is, hogy a folyamat áttekinthetőbb és majdan lezárható legyen. Ezért azt javasolták, hogy január 1. után csak azoknak az igényeit lehessen figyelembe venni, akik eddig önhibájukon kívül - katonai szolgálat, deportálás, fogság - nem jelenthették be igényeiket. A törvényesség és a vagyonvédelem fokozottabb biztosítása érdekében ragaszkodtak ahhoz is, hogy amíg az elkobzás vagy megváltás tekintetében jogerős határozat nincs, addig az igénylő a kiosztott ingatlant csak mint haszonbérlő tarthatja birtokában. A juttatások véglegesítéséig az ideiglenes birtokbahelyezésekkel a jogosulatlanok birtokszerzéseit akarták visszaszorítani. Ragaszkodtak ahhoz is, hogy azok a községi földigénylő bizottságok, amelyek nem a törvényességnek megfelelően működtek, vagy amelyek nem teljesítik felettes szerveik utasításait, a földművelési miniszter által feloszlathatók legyenek. Elégedetlenek a Népgondozó Hivatal belső telepítési munkájával is, ezért egy külön kormánybiztosság felállítását kérték.

A Független Kisgazdapárt javaslatai nyilvánvalóan elsősorban a 100-200 kat. hold közötti parasztbirtokok, s a módosabb gazdák - saját tagságuk és választóik - érdekeinek védelmét igyekeztek elérni. Az azonban már az egész ország érdekét szolgálta, hogy a megváltozott belpoltikai viszonyoknak megfelelően a szakszerűséget az akció forradalmi jellege elé helyezték.

 Ezt a törekvésüket a Szociáldemokrata Párt is támogatta. Megegyezett a véleményük abban is, hogy a községi földigénylő bizottságok egyoldalú összetételét meg kell változtatni és hatáskörét csökkenteni szükséges. A szociáldemokraták egyébként is nehezményezték, hogy nem rendelkeznek politikai súlyuknak megfelelő hatáskörrel e kérdésben.[37]

A Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt viszont azzal vádolta a javaslattevőt, hogy a földreform eddigi vívmányait megkérdőjelezik, a telepesek utólagos, visszamenőleges fölülvizsgálatával pedig az ország mezőgazdasági termelésének további destabilizációja következik be. Elfogadhatatlannak tartották a népi szervek jogkörének drasztikus csorbítását, mert mint hangoztatták a törvény végrehajtásának éppen ők a garanciái. A legélesebb vita, mint ahogyan utaltam is rá, a felülvizsgálat időpontja, és a telepítést végző szervek jogkörének rögzítése körül bontakozott ki.

A törvénytervezettel kapcsolatos álláspontok ütköztetésére a tavasz folymán több ízben és több fórumon is sor került. A hónapokig tartó áldatlan vita belpolitikai válság kirobbanásával fenyegetett, ezért a koalíció minden tagjának érdeke volt a megegyezés.[38] Végül a május 3-i nemzetgyűlés tárgyalta a pártok konszenzusán alapuló törvényjavaslatot. A kisgazdapárti képviselők élesen bírálták saját pártjukat a szerintük indokolatlanul tett engedményekért, és továbbra is ostorozták a községi földigénylő bizottságok tevékenységét. Az 1946. május 10-én kihirdetett törvény legfőbb érdeme, hogy időbeli határt szab a tényleges földosztásoknak. Csak azon igénylők jelentkezése fogadható el, akik eddig önhibájukon kívül álló okok miatt nem részesültek földjuttatásban. Szabályozza a földjuttatásban részesíthetők és a telepíthetők körét. Utólagos kötelező felülvizsgálatot ugyan nem ír elő, de az 1946. január 1-jét követő megváltás, vagy földelkobzás csak az OFT engedélyével hajtható végre. Addig a juttatás csupán ideiglenesnek tekinthető, így a telepes csak kishaszonbérletben művelheti a földet. Pontosan megnevezi a törvény azokat, akiktől föld még elkobozható. Abból kiindulva, hogy a kitelepítések rendőri, míg a betelepítések földbirtokpolitikai kérdések, a telepítés folyamatát két részre tagolja. S míg a betelepítést a földművelésügyi miniszter felügyelete alá tartozó OFT-re, addig a kitelepítéseket továbbra is a Népgondozó Hivatalra bízza. „Ha nem lesz olyan nagy idő a kitelepítés és a betelepítés között, mint a múltban, akkor ... a telepítést, ezt a nagyarányú népvándorlást, úgy fogjuk befejezni, hogy az feltétlenül az ország és a nemzet gazdasági érdekeit szolgálja.”[39]

A törvény azon megállapítása, hogy ugyanannak a folyamatnak a szorosan összetartozó, ám jogi értelemben mégiscsak különválasztható más-más aspektusáról van szó, mindenképpen előrelépésnek tekinthető. Ugyanakkor azonban nem teremtett tisztább, áttekinthetőbb és ellenőrizhetőbb viszonyokat a gyakorlati végrehajtásban. A folyamat gyakorlati végrehajtását két részre osztani, azt két különálló szervezetre bízni, csak szigorú ellenőrzésükkel párhuzamosan, valamint ezen szervezetek garantált együttműködésével lehetett volna megoldani. Ennek hiányában azonban - legalábbis a svábok kitelepítésekor - a korábbi gyakorlat maradt továbbra is uralkodó.

A politikai csatározásokkal párhuzamosan - 1946 első felében - a belső telepítéseket megszakítás nélkül folytatták. A megjelenő törvénnyel kapcsolatos tálálgatások, híresztelések azonban továbbra is fönntartották mind a régi tulajdonosok, mind a telepesek bizonytalanságát. A fölülvizsgálatokról szóló hírek arra ösztönözték a községi földigénylő bizottságokat, hogy újabb és újabb földelkobzásokkal és azok azonnali kiosztásával elégítsék ki az igénylőket. A Hajdú és Bihar megyékben településre jelentkezettek pedig azért érezték becsapva magukat, mert a települést még a tavaszi munkák megkezdése előttre ígérték nekik, de eseménytelen várakozásban teltek napjaik. Eredeti lakóhelyükön részesmunkákat nem kaptak, mert a tulajdonosok nem akartak olyan egyénnel szerződést kötni, aki bármelyik nap eltávozhat. Sok helyen a juttatásban részesültektől településre jelentketkezésükkor elkobozták a földet, azon megokolással, hogy úgyis napokon belül áttelepülnek. Nem kevés gondot okozott a megművelt területek termésének kérdése is. Ki, mikor és hogyan kártalanítsa az eltelepülőt?[40] 

Az Alföldön viszont a még 1945 nyarán végrehajtott át- és rátelepítések okoztak feszültséget. A Csátaljára telepített gyomaiak azt panaszolták, hogy 7 hónap óta tartózkodnak a faluban. A németek kitelepítése még el sem kezdődött, a túltelepítés viszont olyan nagy mértékű, hogy eddig még semmiféle juttatásban nem részesülhettek. A megélhetésük biztosítása érdekében kérik visszatelepítésüket. Ehhez azonban a Népgondozó Hivatal nem járult hozzá. Ígéretett tett arra, hogy a svábok kitelepítése után az igényjogosultak földhöz fognak jutni.[41]

 

A földreform végrehajtásával összefüggő belső telepítések 1946 májusáig[42]

 

Telepítésre jelentkezettek

A NH által eddig végzett telepítések

Tervezett telepítések

Honnan /vm./

Család sz.

Hová /vm./

Család sz.

Hová /vm./

Család sz.

Abauj

144

-

-

Veszprém

144

Baranya

93

Baranya

27

Baranya

66

Bács-Bodrog

892

Bács-Bodrog

102

Bács-Bodrog

790

Békés

5125

Bács-Bod-rogm Békés, Fejér Komárom-Esztergom Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Sopron Tolna

387

Békés, Veszprém

4738

Bihar

3067

Baranya, Bács-Bod-rog, Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Tolna

218

Veszprém

2849

Borsod-Gömör

2676

Bács-Bodrog, Győr-Moson, Pest-Pilis-Solt-Kiskun Komárom-Esztergom Tolna Veszprém

756

Komárom-Esztergom

1920

Csanád

1394

Baranya

47

Csanád, Pest-Pilis-Solt-Kiskun

1347

Csongrád

2616

Baranya

180

Somogy

2436

Fejér

589

Fejér

41

Fejér

548

Győr-Moson

657

Győr-Moson, Veszprém

111

Győr-Moson

546

Hajdú

1871

Baranya

17

Veszprém

1857

Heves

2743

Baranya Fejér Komárom-Esztergom Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Tolna Sopron

884

Fejér, Tolna Baranya

1859

Jász-Nagykun- Szolnok

4118

Bács-Bodrog Fejér, Győr-Moson Komárom-Esztergom Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Tolna Veszprém

604

Fejér, Somogy

3514

Komárom-Esztergom

287

Komárom-Esztergom

85

Komárom-Esztergom

202

Nógrád-Hont

1021

Győr-Moson Nógrád-Hont, Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Tolna

113

Nógrád-Hont Komárom-Esztergom

908

Pest-Pilis-Solt-Kiskun

11123

Borsod-Gömör Nógrád-Hont, Pest-Pilis-Solt-Kiskun

1293

Pest-Pilis-Solt-Kiskun

9830

Somogy

602

-

-

Somogy

602

Sopron

705

-

-

Győr-Moson

705

Szabolcs-Ung

720

Pest-Pilis-Solt-Kiskun

10

Somogy, Bács-Bodrog

710

Szatmár-Ugocsa-Bereg

562

Fejér

5

Szatmár, Pest-Pilis-Solt-Kiskun

557

Tolna

532

Baranya Somogy Tolna

110

Tolna

422

Vas

390

-

-

Baranya Győr-Moson

390

Veszprém

732

Győr-Moson Veszprém

69

Veszprém

663

Zala

2006

Baranya Tolna

39

Baranya, Sopron

1967

Zemplén

313

-

-

Pest-Pilis-Solt-Kiskun

313

ÖSSZESEN

41531

 

5098

 

39880

 

A fenti adatok áttekinthetővé teszik a földbirtokreformmal összefüggő belső telepítések folyamatát. Jól nyomon követhetők az országon belüli migráció földrajzi jellemzői és nagyságrendje is. A belső népmozgás - magától értetődő módon - az Alföld, és a Dunántúl déli megyéi felé irányult, ahol a német nemzetiségű lakosság kitelepítése, a nagybirtokok és a 100 kat. holdon felüli paraszti birtokok kisajátítása lehetővé tette az ország más területein jelentkező igénylők földhöz juttatását. Ugyanakkor azonban ezekben a megyékben is jelentős azoknak az igénylőknek a száma, akik saját községük határában nem kaphattak birtokot, így a megyén belüli áttelepítésük vált szükségessé . Előfordult, hogy egy-egy megyében, így például Tolnában, Sopronban, ahová az ország más vidékeiről is történt telepítés, „saját” jelentkezőiket pedig a közigazgatási határaikon kívüli területekre küldték. Tolna megyéből Somogy és Baranya, Sopronból Győr-Mosonba történt áttelepítés akkor, amikor a megye területére nagy számban érkezetek Zalából és a Tiszántúlról.

A számadatok a belső migráció nagyságrendjére is rávilágítanak. E szerint: 4 fős családokkal számolva 180 000 embert érintett volna az akció. A több mint egy év alatt letelepítettek száma azonban alig haladja meg a 20 000 főt. Ez a tény, valamint a következő hónapok telepítési prioritásai azt jelzik, hogy a tervezet teljes egészében nem kerülhetett végrehajtásra. Az őszi hónapokban meginduló kitelepítések ugyan - erre a célra - újabb területeket szabadítottak fel, de nagyságrendileg nem tettek lehetővé egy ilyen méretű telepítést. Kizárja ezt az időtényező is, hiszen 1947 kora tavaszától a szlovákia magyarok elhelyezése vált a legfontosabb feladattá. Valószínűsíthető, hogy a földreform végrehajtását és a telepítéseket újraszabályozó májusban kiadott törvény értelmében a korábban jelentkezettek egy részének az igényjogosultsága megszűnt.

 

 

 

A német nemzetiségű lakosság kitelepítésének folytatása

 

Az előző év őszén felfüggesztett kitelepítések hatására a falvak gazdasági, politikai helyzetét 1947 elején még mindig kaotikus állapotok jellemezték. Különösen azokban a községekben gyűlt össze sok társadalmi feszültség, ahol a németek folyamatos kitelepítésére számítva 1946 nyarán már megérkeztek az ország más vidékeiről a telepesek, és együttlakásra kényszerültek. Az állandó viszálykodás, a telepesek részben természetesnek mondható beilleszkedési zavarai, további juttatásokat követelő magatartása, valamint jelentős részüknek a helyi földművelési munkákban való járatlansága, a mezőgazdasági termelés nagymértékű visszaesését okozta. Másik részük a Népgondozó Hivatal felelőtlen, szervezetlen tevékenysége révén került reménytelen helyzetbe, hiszen olyan községekbe irányították őket, ahol a földhiány miatt juttatásban már nem részesülhettek. Elégedetlenek voltak azok a jogos földigénylők is, akik még eredeti lakóhelyükön ugyan, de mindenféle megélhetési lehetőség nélkül várták, hogy az ország sváb lakta községeibe telepítsék őket.

 Termeléscsökkenés következett be azokban a falvakban is, amelyeket a belső áttelepítések nem érintettek, de a kitelepítés folyamatos fenyegetettsége a sváb gazdák munkakedvét szegte, és már nem a korábbi jó gazda gondosságával művelték földjeiket. A mezőgazdasági termelés visszaesése az ország élelmiszerellátásának rosszabbodásán túl, kétségessé tette azt is, hogy a rövidesen újrainduló szlovák-magyar lakosságcsere feladatainak - csupán technikai szempontból - az ország meg tud-e felelni.

A földreform végrehajtásának anomáliái miatt már korábban rendelkezett a nemzetgyűlés a juttatások, illetve a telepítések felülvizsgálatáról. Ez a folyamat azonban éppen a szlovákiai magyarok érkezésére való tekintettel 1947 elején fölgyorsult, s emiatt erről ismét kiéleződtek a belpolitikai viták. A MKP és a NPP természetesen nem akarta elveszíteni azt a politikai tőkét, amit - nem pusztán a juttatás, de annak gyors, szervezetlen, ellenőrizetlen, a telepesek számonkérését nélkülöző módja miatt is - a nincstelen, földnélküli, mindenféle szempontból kvalifikálatlan lakosság földhözjuttatásával megszereztek. Ezért a fölülvizsgálatok és az azt követő kimozdítások - amely egyébként nem volt jelentős méretű - miatti panaszosokat ismét védelmükbe vették, és a földreformhoz köthető belső telepítések következetes véghezvitelét szorgalmazták, ami újabb 80 000 - 100 000 ember országon belüli mozgatását jelentette volna. Éppen ezért az elkezdődött felülvizsgálatokat mindenféle módon lassították, illetve fölfüggesztését szorgalmazták. A megoldást a svábok kitelepítésének fölgyorsításában, illetve elszállításukig tömeges összeköltöztetésükben látták. A Független Kisgazdapártot a birtokos parasztság, a még ki nem telepített sváb gazdák védelme, és a mezőgazdasági termelés biztosítása vezette, amikor a fölülvizsgálatok következetes véghezvitelét, s a további belső költöztetések felfüggesztését sürgette, az áttelepítendő szlovákiai magyarok alapvető egzisztenciális biztonságára való hivatkozással. A Szociáldemokrata Párt szintén a belső át- és a német kitelepítések leállítását szorgalmazta, elsősorban a gazdasági konszolidáció miatt, ami a tulajdon törvényes biztonsága nélkül nem valósulhatott meg. A folyamatos és jelentősmértékű népmozgás azonban ezt akadályozta.

Az egy, jószerével másfél éve tartó viták fő érvei és jellemzői tehát megmaradtak. A problémakör belpolitikai vetületei időről-időre fölerősödtek, megoldására azonban nem került sor, mert az erre irányuló javaslatokat a pillanatnyi politikai érdekek és nem stratégiai elgondolások motiválták. Így volt ez a nemzetgyűlés 1947 elején megtartott ülésein is, amikor a pártok az egyes tárcák költségvetésének megvitatásakor a telepítésekkel kapcsolatos álláspontjukat ismételten kifejtették, azért hogy ezt a folyamatot a holtpontról kimozdítsák, illetve érdekeik, elképzeléseik szerint gyorsítsák, vagy lassítsák.

A Kommunista Párt szónoka a belügyminisztérium költségvetési vitáján, 1947. február 26-án fejtette ki e témában pártja álláspontját. A magyarországi német nemzetiség helyzetéről, mint fasiszta és volksbundista bűnösök megérdemelt sorsáról beszélt. Az 1946 nyarán kibontakozott csoportos mentesítési akciók miatt élesen bírálta a kisgazdapártot, mint amely tevékenységével alapvető nemzeti érdekeket sértett. A belügyminisztérium előző évi kitelepítő tevékenységét szervezettnek, jól előkészítettnek nevezte, és visszautasította a lebonyolítást végző szervek visszaélésére vonatkozó panaszokat.

A telepítéseket ellenzők a Földművelésügyi Minisztérium március elején megtartott költségvetési vitáján fejtették ki véleményüket. Lábady Antal a völgységi járás katasztrófális méretű termelésvisszaesésére hivatkozott, amikor a telepítések leállítását követelte.[43] Annál is inkább, mert "itt nem olyan új gazdákról van szó, akik földet kaptak, gazdasági felszerelés és állatállomány nélkül, hanem olyan telepesekről, akiket a földbirtokreform a legtökéletesebb gazdaságokba ültetett be, és a gazdagon felszerelt házon kívül kitűnő karban tartott föld volt a jutalmuk." Okként, a korábbiakhoz hasonlóan a hozzánemértést - földműveléssel sohasem foglakozó borsodi bányászokról lévén szó -, és a Kommunista Párt politikai szempontok alapján végrehajtott toborzó akcióit nevezte meg. A völgység több községébe letelepített nagycsaládos bukovínai székelyeket mint áldozatokat említette, akik az egy-egy sváb portához tartozó birtokoknak csak töredékét kapták meg, így a részükre juttatott 6-8 hold a megélhetésüket nem biztosíthatja. A földművelési miniszter viszontválaszában és a kommunista képviselő Macskási József hozzászólásában a már szintén hangoztatott érveket - szárazság, a sváboknak a telepeseket akadályozó magatartása - sorolták. Ilyen körülmények között sem a szlovákiai magyarok letelepítésénél követendő eljárásban, sem a telepesek felülvizsgálatában egyetértés nem alakulhatott ki. A svábok kitelepítésének mielőbbi folytatása azonban szükségesnek látszott, ezért ennek érdekében diplomáciai lépések megtételét, a végrehajtás kezdetéig pedig a svábok összeköltetését szorgalmazták.

Az év első hónapjaiban a bel- és a külpolitikai megegyezés hiánya ellenére, folytatódott a Magyarországról kitelepítendő németek összeírása, a vagyonok leltározása, a végrehajtás előkészítése. Az amerikai hatóságok azonban mindenféle módon lassították, illetve akadályozták a kitelepítések folytatását. Ezért különféle indokokra való hivatkozással egyre ritkábban indulhattak Magyarországról a kitelepítettekkel szerelvények, és előfordult az is, hogy több napig vesztegeltek a határon, mert az amerikai fél nem biztosította fogadásukat. A kitelepítés folytatásának bizonytalansága az érdekeltekben az egész akció felfüggesztésének reményét táplálta, ezért körükben általánossá vált az a nézet, hogy csak bizonyos időszakot kell "átvészelni" és azután már úgyis az országban maradhatnak. Ez, valamint az elszállítások kiszámíthatósága tömeges méretű szökéseket idézett elő. Emelkedett azoknak a száma, akik kitelepítésük után három határon átszökve, visszatértek, illetve hivatalosan kérték visszatelepedésüket Magyarországra. A kérdés megítélésében ugyancsak nem alakult ki összhang a belügyminiszter és a külügyminiszter álláspontja között. Míg előző azt képviselte, hogy az áttelepítettek elvesztették már magyar állampolgárságukat és így rájuk is azok a jogszabályok vonatkoznak, amelyek bármelyik más idegen állampolgárra, addig utóbbi az amerikaikkal kötött szerződés értelmében a kérvények kivizsgálása és méltányos elbírálása mellett szállt síkra.[44]

A magyar kormány 1947. március 20-án levélben kérte a SZEB segítségét, hogy az amerikai hatóságokkal a kitelepítések folytatása során fölmerült nézeteltéréseiket minél rövidebb időn belül rendezhesse. Annak ellenére - szól a levél -, hogy a magyar kormány az előző évi tárgyalásokon az amerikai hatóságok minden kérését tudomásul vette, és azt teljesítette is, a másik fél a megállapodásban rögzített feltételek mellett sem hajlandó a magyarországi németek fogadására. A magyar kormány pedig ragaszkodik ahhoz, hogy az 1947. április 1-ig megállapított 90 000 és az év hátralévő részében további 100 000 német nemzetiségű személyt kitelepítsen. Az amerikai fél újabb berlini tárgyalásokat javasolt. A magyar kormány nem zárkózott el a kérés elől, de csak abban az esetben látta értelmét, ha azok a magyarországi sváb kitelepítés végleges rendezését eredményezik. Emiatt a tárgyalások színhelyéül Budapestet javasolta, hogy az összes érdekelt fél jelenléte - az USA berlini katonai kormányzata, a magyar kormány illetékes szervei, a magyarországi amerikai katonai misszió és a SZEB vezetőinek - biztosítható legyen.[45] 

Ezekben a napokban /március 31/ tárgyalta a minisztertanács - a Szlovákiából áttelepítendő magyarok elhelyezésének érdekében - a kitelepítésre kerülő németek összeköltöztetését. A lehetőségek fölmérése során egyértelműen kiderült, hogy a Magyarországról kitelepíthető szlovákok száma egyrészt folyamatosan csökkent, másrészt a vagyoni különbségek miatt megoldhatatlan volt, hogy kizárólag az ő házaikba, birtokaikra telepítsék a szlovákiai magyarokat. Jobban tervezhetőnek bizonyult a telepítés folyamata abban az esetben, ha a magyarországi németek egy meghatározott körét összetelepítik. Arról már nem is beszélve, hogy "általában egy sváb birtok jobban berendezett, és sokkal jobban kezelt, mint a szlovák birtok. Ezen kívül a helyi telepes igényeket is ki tudjuk elégíteni."

Ez utóbbihoz való ragaszkodás továbbra sem számolt az egyre korlátozottabb lehetőségekkel, hisz a kitelepítésre kerülő svábok ingatlanösszesítései egyértelműen jelezték, hogy a telepítésre alkalmas házak száma véges, és még egy összeköltöztetéssel sem biztosítható, hogy az áttelepítendő magyaroknak hasonló vagyoni körülményeket teremtsenek. A szlovákiai magyarok betelepítésére Tolna, Baranya és Bácska egyes vidékeit jelölték ki, mivel ezekben a községekben még viszonylag magas volt a ki nem telepített svábok aránya, és közre játszott az is, hogy így nemzetiségi összetételében - a magyarság javára - változást lehetett elérni. A kormány tagjai részéről kritikai észrevételek hangzottak el az Áttelepítési Kormánybiztosság munkájával kapcsolatban, miszerint szervezetlenül végzi a telepítéseket, és a vagyonok elherdálását, pusztulását sem képes megakadályozni. Hajdú István kormánybiztos a minisztertanács felelősségét firtatta, mondván: a feladat megjelölésnél időről-időre nem a lehetőségeket veszi figyelembe, csupán a politikai szempontokat. Jelen esetben a svábok összeköltöztetésével sem biztosítható annyi szabad férőhely, mint amennyi a minisztertanács szerint kívánatos volna. Míg a belügyminiszter és Rákosi Mátyás 30-40 000 sváb család összeköltöztetésével, és ez alapján 190 000 személy kitelepítésével számolt, a kormánybiztos arra hívta fel a figyelmet, hogy a 4300/1947. sz. rendelet alapján maxium 20 000 család összeköltöztetése, és mintegy 80 000 személy kitelepítése hajtható végre. Azt is aggályosnak tartotta, hogy egy ilyen arányú összeköltöztetést anélkül hajtsanak végre, hogy ezzel párhuzamosan a magyar kormány semmiféle biztosítékkal nem rendelkezik az érintettek közeljövőben történő kitelepítésére. Az összeköltöztetés ugyanis a már egyébként is meglévő munkanélküliséget jelentős arányban növelni fogja, a jövedelem nélkül maradó tömeg élelmezése pedig mindenképpen a közellátásra hárul. Kitért arra is, hogy szükségszerűen több idő telik el a szlovákiai magyarok áttelepítése és a svábok összeköltöztetése között, mint a belső telepítéseknél, így a vagyonok védelmét a karhatalom számának növelésével csak rövid ideig és részben lehet biztosítani.

A Szlovákiából áttelepítendő mintegy 12 000 család számára összesen 6000 ingatlan - ház és föld - állt rendelkezésre, és éppen ezért szükségesnek látszott a magyarok áttelepítésének lassítása. A szerelvények számának csökkentése viszont azzal a veszéllyel járt, hogy a csehszlovák kormány egyszerűen az áthozandó vagyontárgyak körét korlátozza.

 Mindezek figyelembevételével a minisztertanács a következő határozatokat hozta: az eddig be nem telepített portákat és lakásokat kizárólag a szlovákiai magyarok telepítésére lehet felhasználni. Ugyanakkor nem megoldható, hogy az áttelepítendő magyarok vagyoni helyzetét az itteni telepítéseknél figyelembe vegyék, ezért a kisebb, vagy rosszabb állagú házakban is elhelyezendők. A Kormánybiztosság a jobb szervezettség, és a vagyonok megóvása érdekében állítson fel egy kinti kirendeltséget, amely információi alapján kordinálnák a svábok összeköltöztetését és a letelepítéseket. A megfelelő lebonyolítás érdekében pedig utasították a külügyminisztert, hogy kezdjen tárgyalásokat a Szlovákiából áttelepítendő magyarok áttelepítési ütemének napi 2, legfeljebb 3 szerelvényre történő csökkentéséért. Ekkor érték el azt is, hogy a Szlovákiából korábban kiutasított magyarok létszámát - 30 000 személy - a kvótába beszámítsák.[46] 

Az áttelepülő szlovákiai magyarok elhelyezésének biztosítása érdekében 1947 április elején megkezdődött a német nemzetiségűek összetelepítése. Öt hónap alatt 162 községben 5192 családot /19 874 személy/ költöztettek össze, és helyükbe 3902 szlovákiai magyar családot /15 343 személy/ lehetett letelepíteni. Az ország más vidékein, részben svábok, részben szlovákok lakta helységekbe további 1150 szlovákiai magyar családot /4515 személy/ helyeztek el. Ily módon 1947 április és augusztus között összesen 5052 szlovákiai magyar család /19 858 személy/ áttelepítésére került sor.

 

Az 1947 április-augusztus között összeköltöztetett németek és az elhelyezett szlovákiai magyarok telepítési adatai[47]

 

IDŐ

ÉRINTETT KÖZSÉGEK SZÁMA

ÖSSZEKÖLTÖZTETETT NÉMETEK SZÁMA

KIÜRÍTETT HÁZAK SZÁMA

SZLOVÁKIÁBÓL LETELEPÍTETTEK SZÁMA

 

 

HELYBEN

MÁS FALUBAN

ÖSSZESEN

 

 

 

 

 

család

személy

család

személy

család

személy

 

család

személy

Ápr.

11

330

1168

643

1819

973

2987

657

945

3866

Máj.

85

1391

4936

747

3441

2138

8377

786

1323

5039

Jún.

30

523

2341

416

1301

939

3642

1360

1136

4661

Júl.

24

521

2040

327

1538

848

3578

396

781

2756

Aug.

12

283

1231

11

59

294

1290

254

867

3536

 

A magyarországi németek összeköltöztetésével a magyar kormány ugyan újabb néhány hetet nyert, de nyilvánvaló volt, hogy a svábok kitelepítése nélkül a szlovák-magyar lakosságcsere végrehajtását nem tudja biztosítani. Miután az amerikai hatóságokkal a megegyezés ügyében semmiféle előrehaladás nem történt, 1947. június 11-én újabb jegyzéket jutatott el a Magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság vezetőihez, amelyben a magyarországi németek Németország szovjet megszállási övezetébe való telepítését kérte.

A kormány ismét értetlenségét fejezte ki az amerikai hatóságok merev magatartása miatt. Rámutatott arra, hogy éppen emiatt kényszerült az áttelepülő magyarok elhelyezése érdekében a svábok összeköltöztetésére. "Az összeköltöztetéssel érintett községekben túlzsúfoltság állott elő, amely ezekben már most leküzdhetetlen megélhetési nehézséget okoz ... Mindezeken kívül az összeköltöztetés folytán az ingatlanoknak csak egy része szabadult fel, viszont a jelenlegi gazdasági helyzet, a földreform befejezése, a szlovákiai magyarok elhelyezésének biztosítása, a hazatérő hadifoglyok részére munkaalkalom teremtése, elengedhetetlenül szükségessé teszi, hogy az áttelepülésre kötelezett összes német lakosság ingatlana a fent említett célokra rendelkezésre álljon."[48] Az eddig lefolytatott áttelepítések - írták - 116 956 személyt érintett, az 1941-es népszámlálás adatai alapján pedig még 241 056 személy áttelepítésére lenne lehetőség. "Magyarországnak létérdeke, hogy ettől a nagyszámú és helyzeténél fogva turbulens elemtől megszabaduljon, mert ilyen súlyos tehertétellel a gazdasági talpraállás lehetetlenné válik. Érdeke azonban ez a magyarországi németségnek is, mivel a kormány nem tudja részükre még a legminimálisabb életlehetőséget sem biztosítani." - szól a jegyzék.[49]

A következő hetekben a Szovjetunió hozzájárult ahhoz, hogy a magyar kormány - amíg az amerikai hatóságokkal a kitelepítések folytatásáról megállapodás nem születik -, 50 000 német nemzetiségű személyt Németország általa megszállt zónájába telepítsen.[50]

Ennek értelmében a magyarországi német nemzetiségű lakosság kitelepítése 1947. augusztus 19-én folytatódhatott. A hónap végéig 10 381 személyt telepítettek át, akiktől 20 651 kat. hold föld és 1685 ház maradt vissza. Az elszállításra kijelöltek közül 6720 személy megszökött, de természetesen az ő ingatlanaik is elkobzásra kerültek. Így a szlovákiai magyarok számára 51 455 kat. hold föld és 3348 ház állt rendelkezésre. Az országos juttatási átlagot tekintve - 8,5 kat.hold -, 6100 család letelepítésére nyílt lehetőség, de a rendelkezésre álló házingatlanok jóval csekélyebb száma mintegy a felére csökkentette az elhelyezendők létszámát.

Az érvényben lévő jogszabályok és elvi szempontok szerint ezen kívül 142 községben végezték még el a kitelepítendők kijelölését. Megállapítást nyert, hogy különböző szempontak alapján 11 526 család, 51 867 személy kitelepítése volna még indokolt. A kitelepítendők között rangsort állítottak fel, amely szerint három nagy csoportot különböztettek meg. Az elsőként elszállítandók körét - 965 család, 4342 személy - azok közül jelölték ki, akiktől vagyonukat már korábban elkobozták, és egy fedél alatt laktak a telepessel. A kitelepítendők második csoportját, 13,9%-át - 1614 család, 7263 személy - telepítésre még alkalmas ingatlannal rendelkezőkben állapították meg. A legnagyobb számú csoportot - 8947 család, 40 262 személy - azok alkották, akiket demokrácia ellenes, illetve a telepesekkel szembeni magatartásukért akartak kitelepíteni. Ők a kitelepítendők 76,2%-t alkották. [51]

A fentiek alapján - ahol a harmadik csoport kijelölése csupán elvi szempontok és nem az érvényben lévő jogszabályok segítségével történhetett - a kitelepítésre kijelölt családok összesen 92 415 kat. hold földbirtokkal és 6527 házzal rendelkeztek. Ezekben a hónapokban ezek a számadatok már jól érzékeltették, a Magyarországon különböző politikai szempontok által meghatározott, vagy motivált országon belüli telepítéseknek, és a régión belüli ki- illetve áttelepítéseknek a korlátait és a rövidesen várható kifulladását.

A sváb lakosság 1947 áprilisában megkezdődött összeköltöztetése, a végrehajtási eljárás tendenciózussága ismét kiváltotta az egyes pártok, az egyházak, a társadalom különböző rétegeinek tiltakozását. Mindszenty bíboros arra hivatkozott, hogy a "jogérzékükben súlyosan megsértett, kiüldözött magyarokra is rossz hatással lesz, hogy ...itt is csak hasonló, hatóságilag elkövetett jogsérelmek révén jutnak küszöbhöz, tetőhöz és otthonhoz." Nagy Ferenc miniszterelnök válaszában viszont a kötelező nemzeti szolidaritást és a körülmények kényszerítő erejét emelte ki.[52]

Kapi Béla evangélikus püspök véleménye szerint az összeköltöztetések a deportálásokkal mutatnak hasonlóságot, amelyet "nehéz összeegyeztetni a demokratikus kormányzatoknak azzal az alapelvével, amely nemzetiségi különbségekre tekintet nélkül kívánja biztosítani az ország minden polgárának a szabadságot, az egyenlő jogokat, az emberhez méltó, félelem nélküli életet." Tiltakozó levelében leszögezte: a német nemzetiségű lakosság ismételt jogkorlátozása, a kitelepítések szorgalmazása az ország jelenlegi helyzetében elsősorban nemzeti érdekeinket sérti. Mert, mint írja: "Méltán kelthet aggodalmat, ...hogy amikor az újjáépítés minden kezet munkába szólít, éppen ezt a szorgalmas, józan, kipróbált munkásréteget szorítjuk ki a dolgozók köréből.

A szociális szempontok kielégítésére törekvő radikális földreform a háború következtében egyébként is súlyos válságba jutott mezőgazdasági termelésünket nehéz feladat elé állította, sok százezer új parasztbirtok számára kell lehetővé tenni a munka eredményes megkezdését és folytatását. Önként merül fel a kérdés, helyes-e ilyen körülmények között meglévő parasztgazdaságok szétbontásával csökkenteni az eredményesen dolgozó mezőgazdasági termelő egységeket s szaporítani az új parasztgazdaságok talpraállításának a már enélkül is szinte elviselhetetlen gondját."[53]

A püspök által feltett kérdések válasz nélkül maradtak, pontosabban a gyakorlati végrehajtás módja, a kitelepítések folytatása volt rá a felelet. Már az összeköltöztetési akciónál nyilvánvalóvá vált, hogy amíg az előző évben elsősorban a politikailag valóban kompromitálódott - Volksbund vezetők, tagok, SS-be belépettek - német nemzetiségű személyeket telepítették ki, addig most szinte kizárólag az illető vagyoni helyzete lett a meghatározó. Ezt tükrözi az a korábban ismertetett tervezet, amely jogilag nehezen meghatározható - demokrácia és telepes ellenes magatartásra való hivatkozással - indokok szerint csoportosította a kitelepítendőket. A vagyoni helyzet meghatározó szemponttá válása azt eredményezte, hogy a korábban már mentesített, kitelepítésre nem kötelezett személyek fölülvizsgálatát ismét elvégezték és egy részüket az ország elhagyására ítélték. Ez azonban - valamint az a tény, hogy a pártok között a telepítések kérdésében semmiféle politikai konszenzus nem alakult ki -, ismét jó ürügyet szolgáltatott arra, hogy az 1947-es őszi országgyűlési választások előtt a német nemzetiségű lakosság mentesítésének kérdése a belpolitikai csatározások előterébe kerüljön.

A minisztertanács 1947. augusztus 28-i ülésén Bárányos Károly kisgazdapárti földművelési miniszter a Tolnában és Baranyában kialakult polgárháborús helyzetre hívta fel a figyelmet. A kitelepítéseknél érvényesülő vagyoni szempont - figyelmeztetett - nemcsak a svábok ellenállását, de a helyi társadalomét is kiváltotta. A végrehajtó hatalom nem tudja biztosítani a vagyonok megőrzését. Szankcionálás nélkül marad a kitelepítendők több mint felének szökése, mert pillanatnyilag csupán az ingatlanok elkobzása, és nem a kitelepítés végrehajtása a fontos. Rajk László belügyminiszter viszont a mostani kitelepítési eljárást éppen a múlt bűneinek jóvátételeként jellemezte, amikor is "a kis emberek kitelepíttettek és a gazdagok itt maradtak." A szökések magas számát azoknak a rémhíreknek - Szibériába szállítás - tulajdonította, amelyek akkor terjedtek el, amikor a kitelepítésre várók megtudták, hogy Németország Szovjetunió által megszállt területein kerülnek elhelyezésre. A kommunista párti belügyminiszter éles támadást intézett a Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata párt mentesítési akciói ellen, amit etikátlan választási fogásnak minősített. Megismételte a néhány nappal korábban a pártokhoz eljuttatott utasítását, miszerint a jövőben csak az adott párt politikai bizottsága által javasolt személyek esetében fogja a felülvizsgálatot elrendelni, és minden más közbenjárást bárki részéről történjen is az, a BM. figyelmen kívül fog hagyni.[54] Rákosi Mátyás államminiszter hozzászólásában a magyarság védelmét, míg a kisgazdapárti közellátási miniszter azt hangsúlyozta, hogy a "valóság nem úgy néz ki, ahogy közegei a belügyminisztert informálják."

Ha valamiben egyáltalán megállapodásról beszélhetünk, az a kérdésnek a választásokat követő ismételt napirendre tűzése volt. A vita végzetes megosztottsága hű tükörképe annak a hatalmi harcnak, amelynek fő frontvonala már jó ideje a Kisgazdapárt és a Kommunista Párt között húzódott. A telepítések végrehajtásával kapcsolatos kritikák kölcsönös visszautasítása, a vitának kizárólag politikai, ideológiai szempontból való megítélése a kérdésnek nemcsak a hosszútávú rendezését akadályozta meg, de lehetetlenné tette a végrehajtás pillanatnyi önkorrekcióját is.

Kern Aurél a miniszterelnökség alkalmazottja szeptember 1-én számolt be, országjáró körútjának tapasztalatairól: "Ha a jelenleg folyamatban lévő sváb kitelepítési eljárást jellemezni akarnám, akkor azt kellene megállapítanom, hogy annak irányító szempontját nem az államhűség, vagy azzal egy tekintet alá eső erkölcsi motivumok képezik, hanem túlnyomó részben a kitelepülés alá vont személyek vagyoni helyzete." A bácskai területeken - írja - sem a mentesítő bizottságok, sem a kitelepítést végző oszlop vezetője nem jelent meg, csupán a tényleges végrehajtást végző karhatalom szállt ki a falvakba. Ilyen módon a törvényes mentesítési lehetőségek az érintettek számára illuzórikussá váltak. Azon túl, hogy egy mentesítő bizottság legelemibb kötelessége - szögezi le -, hogy abba a községbe kiszálljon, melynek mentesítési kérvényeit el akarja bírálni, fokozottabb ez a kötelezettsége, ha eljárása olyan személyekkel szemben érvényesül, akik már egyszer a kitelepítés alól mentesültek. "Döntésének alapját távol az érdekelt községektől nem egy esetben az érdekelt vármegye határain kívül oly tényezők információja szabta meg, amelyre lelkiismeretes döntést alapítani nem lehetett volna. Így mindenekelőtt a kitelepítő oszlopok mellett működő nyomozó közegek ... információjukat majdnem kizárólag a helyi Kommunista Párt, az UFOSZ és a Szláv Antifasiszta Front vezetőségétől szerezték, ... a nemzeti bizottságokat meg sem hallgatták.

A kitelepítés egyenesen rajtaütésszerűen történt oly módon, hogy a karhatalmi közegek váratlanul nem egy helyen az éjszakai órákban állítottak be az illető személy lakására, alig adtak időt a legszükségesebb holmik összecsomagolására és már vitték is őket a vagonokba. A lakásokban maradt értékeket, állatállományt, gazdasági felszerelést úgynevezett vagyonőrök őrizetére bízták, akik leginkább a telepesek soraiból kerültek ki és akik maguk is fosztogattak az egyes házakban. ...

A felsorolt esetek azonban azt hiszem elegendők nemcsak annak illusztrálására, mennyire kicsúszott az intézkedés az arra hivatott hatósági tényezők kezéből, hanem bizonyítja azt is, hogy az események már régen túllépték a sváb kitelepítés szervezett kereteit" és ma már a vagyonelkobzás érdekében jellegét és módszereit tekintve a három évvel korábbi zsidó deportálásokra emlékeztetnek. A "sváb kérdés lassanként a magyar demokrácia zsidó kérdésévé válik, hacsak nem fogunk gátat vetni annak a folyamatnak, amely a tömegek bírvágyán keresztül állandóan egyes társadalmi rétegek ellen nemcsak hangulatot kelt, hanem az ilyen hangulatok kielégítésére oly intézkedésekhez nyúl, melyek nemcsak a humánummal ellenkeznek, de merőben összeegyeztethetetlenek a demokrácia alapfogalmaival."[55]

Az 1947-es őszi választásokat követően - amely a baloldali koalíció megerősödését eredményezte - , az újjáalakult kormány 1947. október 10-én tárgyalta a Magyarországról Németországba telepítendő németek és a visszamaradók helyzetének kérdését. A Rajk László belügyminiszter által előterjesztett tervezetet az 1945-ös kollektív felelősség alapján álló alaprendelet általános enyhítése és az eddigi rendeletek tömörítése, egységesítése jellemezte. Az áttelepítendők körét, az 1941-es összeírás során magukat német anyanyelvűeknek vallókat, valamint az ország gazdasági érdekeire való hivatkozással a munkások, a kézművesek, kisiparosok automatikus mentesítése révén, lényegesen leszűkítette. A visszamaradók számára 10 kat. hold meghagyását javasolták, tekintettel a Szlovákiából érkezőkre. Hangsúlyozták, hogy a visszamaradó sváb lakosság nem élhet tovább vagyonjogi bizonytalanságban, ezért ezt az ország gazdasági érdeke és a svábok megélhetése miatt is tisztázni és biztosítani kell. A koalíciós partnerek a rendelet alapelveiben, megjelentetésének szükségességében egyetértettek, csupán egyes kérdések jogi vonatkozásait - a potsdami határozatokra, vagy a békeszerződésre való hivatkozással jelenjen-e meg, a Földalapot terhelje-e az elkobzott ingatlanon lévő tartozás, vagy az új tulajdonost - ítélték meg eltérően. [56]

A koalíció tagjai között a kitelepítések folytatása, illetve felfüggesztésének kérdésében meglévő nézetkülönbségek megmaradtak, de ezzel együtt konszenzus alakult ki a kitelepítések végrehajtásában. A kölcsönös engedmények lehetővé tették, hogy a kormány a szlovákiai magyarok elhelyezése érdekében a magyarországi németek kitelepítését korlátozott számban 1948-ban is folytassa. Ugyanakkor a Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt hajlandónak mutatkozott a telepítési akció törvényes keretek közé szorítására. Az országon belüli telepítések folytatásáról nem mondtak le, ennek viszont a kimerülő lehetőségek szabtak korlátokat.

 

A TELEPÍTÉSEK LEZÁRULÁSA

 

1948 első felében a koalíciós partnerek közös megegyezését tükröző 12 200/1947. M.E. sz. rendelet alapján folytatódott a magyarországi németek kitelepítésének előkészítése. A rendelet, illetve annak végrehajtási utasítása, valamint a sváb birtokok telekkönyvezését szabályozó miniszteri intézkedések vagyonjogi előírásai egyértelműen tükrözik a magyar kormánynak azt a törekvését, amely már nem az érintettek kitelepítésére, hanem minél teljesebb vagyoni korlátozására irányult. A szóbanforgó rendeletek és utasítások ugyanis az áttelepítések elsődleges kritériumaként a foglalkozást és a szociális helyzetet jelölték meg. A vagyontalan német nemzetiségű földművesek, munkások, kisiparosok és kiskereskedők automatikusan mentesültek a kitelepítés alól.

A vagyoni diszkrimináció alkalmazásával a magyar kormány elérte, hogy a megváltozott külpolitikai körülmények között a még rendelkezésre álló kitelepítési lehetőségeket teljes egészében saját érdekei szerint használja ki. A II. világháborút követő nagy migrációs folyamat keretek közé szorítása ugyanis eredeti elképzelésének megvalósításában - a magyarországi németek túlnyomó többségének kitelepítésében - megakadályozta, ugyanakkor a kitelepítéseknél 1947 második felében hallgatólagosan, majd 1948 elejétől törvényi szabályozás szerint is érvényesített vagyoni szempont a svábság gazdasági erejének megtörését szolgálta. E cél elérését segítette a visszamaradók tulajdonában hagyható birtokok 10 kat. holdban való maximálása, a telepítés céljaira alkalmas házingatlanaik elkobzása és helyettük arra alkalmatlanok kiutalása, valamint annak kimondása: a telepesek nyugalmának érdekében azokat a sváb ingatlanokat sem kell visszadni, amelyeket korábban jogtalanul - például a kitelepítés elől bujkálóktól, akikről kiderült, hogy mentesítették őket - koboztak el.[57]

A 12 200/1947. M.E. sz. rendelet személyi vonatkozásainak végrehajtása a belügyminisztérium, vagyonjogi utasításainak betartatása pedig a földművelésügyi minisztérium hatáskörébe tartozott. A belügyminisztérium a kitelepítési eljárás első fázisában a rendelet hatálya alá tartozó személyeket öt csoportba osztotta. Ezek közül azonban valójában csak az első csoportba tartozók - német nemzetiségűek, Volksbund-tagok, önkéntes SS-katonák - kitelepítését tervezték, míg a többiek esetében különböző vagyoni korlátozásokra került sor.

Az 1948 első felében folytatódó kitelepítések azon az előző évben kötött megállapodáson, vagy inkább engedélyen alapultak, amely szerint Magyarországról Németország Szovjetunió által megszállt övezetébe hetente 1500 német nemzetiségű személy áttelepíthető. Az Országos Földhivatalnak küldött belügyminiszteri tájékoztató hangsúlyozza: „E megállapodáson nem áll módunkban változtatni. Kétségtelen, hogy havi 6000 áttelepülő után igénybevehető ingatlan nem elegendő 1000 Szlovákiából érkező család letelepítésére, annál kevésbé, mert a Németországba áttelepülők ingatlan vagyona részben egyéb földbirtokpolitikai intézkedések, részben korábban lefolytatott összeköltöztetési eljárás során sok esetben már igénybe lett véve.”[58]

 1948 első hónapjaiban mindenekelőtt a kitelepítésre kijelöltek összeköltöztetése, és az előző év folyamán összeállított névjegyzékek ismételt felülvizsgálata kezdődött meg. A kitelepítő hatóságok mindkét tevékenységét éles kritikák érték. A belügyminisztérium által az érintett községekbe visszaküldött névjegyzékek alapján a helyi szervezetek - főként a nemzeti bizottságok - sérelmezték mellőzöttségüket, a munkájukkal szemben megnyilvánuló bizalmatlanságot, mert mentesítési javaslataikat nem vették figyelembe. „Megállapítottuk, hogy olyan egyének - írják a bácsbokodi nemzeti bizottság tagjai -, akiket aktív fasiszta és Bund-agitációja, káros jelenléte végett a legesélyesebben javasoltunk kitelepítésre, azok tömegesen a 12 200/1947. Korm. sz.r. 3.§-a alapján lettek elbírálva, s így tovább, ha suttogva és föld alatt is, de itt maradva tevékenykednek. Viszont olyanok, akik a legféktelenebb Bund-tombolás idején egyedül a magyarság mellé állva - megvetés-zaklatás és tettleges inzultálásoknak voltak kitéve a fasiszta nácik részéről, most a demokratikus egyenlőség elve alapján, mint kiemelkedő és a magyarsághoz hű példaképek szolgálnának élő bizonyítékul az itt maradó németeknek -, ezek egytől-egyig az előbbi kormányrendelet 1.§-a alapján kitelepítésre lettek ítélve.”[59] Hangsúlyozták, hogy úgy érzik nemzeti és demokratikus ügyet szolgáltak, amikor „a múlt fájdalmait és a jelen előnyeit a magunk bőrén” átélve „igaz, őszinte és tárgyilagos véleményt” mondtunk minden itt élő lakosról.

Bács-Bodrog vármegye többi, még kitelepítését váró községébe 1948 májusában újabb és újabb névjegyzékek érkeztek, amelyek a korábban már megküldött listáknak a mentesítési kérelmek hatására javított, más minősítéseket tartalmazó változatai voltak. Egységes eljárási módot azonban ezek a jegyzékek sem tükröztek, sőt a belügyminisztérium szinte naponta változtatott rajtuk.[60] A végrehajtás korábbi szervezetlenségére utal, hogy a megyéből történt kitelepítések nem az Országos Földhivatal és a belügyminisztérium által megbeszélt időpontban, hanem 10 nappal korábban történtek. Emiatt a kitelepülők leltárait csak utólag készítették el. Az OFT a Földalap esetleges veszteségeiért Vándor József kitelepítési biztost és a belügyi hatóságot tette felelőssé.[61] 

A kitelepítések végrehajtásának bizonytalan időpontja az érintettek számára egyszerre reményt és újabb félelemmel teli heteket, hónapokat jelentett. Az összeköltöztetettek közül is, főként a telepesekkel együtt lakók helyzete volt a legrosszabb. A Veszprém megyei Hidegkút községben Haász Mihály például saját háza istállójában tudott csak meghúzodni, 20 éves, szülés előtt álló feleségével. Kétségbeesve kért egy lakószobát, hogy felesége ne „barmok módjára, istállóban szülje meg gyermekét.”[62]

 Szintén ebben a községben fordult elő, hogy a szlovákiai magyarok -. akik a nekik jutattott 6-10 kat. hold nagyságú földbirtokokkal szintén elégedetlenek voltak - kiálltak a már összeköltöztetett német nemzetiségűek mellett, akiket másik faluba akartak áttelepíteni. Mert - mint írták a Megyei Földhivatalnak - „ mint gazdasági munkaerőre itt nagy szükség van rájuk. A nekünk juttatott lakásból egy-egy szobát átengedünk nekik, azokat pedig, akik ily módon nem kapnak lakást, a még itt maradt, két szobával bíró anyanyelvesekhez kérjük rátelepíteni.”[63] Természetesen mindkét fél ezt a megoldást átmenetinek tekintette, ami sok esetben nem annak bizonyult, hisz a magyarországi német nemzetiségű lakosság kitelepítése 1948. június 15-én végleg lezárult. Ezt követően már csak a Szovjetunió hadifogolytáboraiból visszatérők néhány csoportja hagyta el szervezetten az országot.[64]

A kitelepítési lehetőségek lezárulásáig 1948. június 15-ig mintegy 35 000 magyarországi német nemzetiségű személyt szállítottak Németországnak a Szovjetunió által megszállt területeire. A kitelepítettektől 22 600 kat. hold föld és 2600 ház került az állam tulajdonába. A felülvizsgálat során további 34 440 személyt köteleztek áttelepülésre, akiket azonban a magyar kormány már nem tudott elszállítani. A teljes vagyonelkobzást szenvedettek - akik 17 000 kat. hold földdel és 1200 házingatlannal rendelkeztek - közül 27 000 személyt házukból is kimozdítottak. Csupán 7000-n maradhattak saját otthonukban. A 12 200/1947. Korm. rendelet vagyonkorlátozó utasításait 43 309 személynél alkalmazták, aki közül 13 500-nál teljes vagyonelkobzást hajtottak végre. A rendelet szerint végrehajtott fölülvizsgálat 97 345 személyt mentesített a kitelepítés és mindennemű vagyonkorlátozás alól, ennek ellenére ebből a csoportból csak 36 000 -n maradhattak saját otthonukban. A többiek vagy semmiféle vagyonnal nem rendelkeztek - mintegy 12 000 személy -, vagy a mentesség ellenére vagyonukat mégis elvették.

Az 1948 első felében kitelepített német nemzetiségűek otthonaiba mindenekelőtt a Szlovákiából érkező magyarokat telepítették, akiket nemcsak a rossz körülmények, de sok helyütt az őket fogadó ellenséges légkör is elkedvetlenítette. Otthontalanság érzésük, félelmeik - a biztosított egzisztenciális megélhetés ellenére - még hosszú ideig nem oldódott.

1948-ban a földreformmal kapcsolatos belső telepítések is befejeződtek. A lehetőségek beszűkülését tükrözi, hogy míg 1946-ban 118 000 személyt telepítettek át, addig 1948-ban ez 18 000 embert érintett. Bár a földhöz juttatott országon belüli telepesek száma ekkor már nagyságrendileg kisebb a korábbi időszaknál, az adott év telepítési adatait figyelembe véve számarányuk még így is jelentős.

A telepítések tényleges befejezésével azonban nem oldódtak meg automatikusan azok a jogi, vagyoni problémák, amelyek nemcsak most, hanem már az előző években keletkeztek, és megoldatlanságuk révén egyre halmozódtak. A telepítések ideiglenes jellege, a jogi értelemben történő birtokbahelyezés, a telekkönyvezés elmaradása, kusza, követhetetlen volta miatt - addig a rövid ideig sem, ami a földek ismételt állami tulajdonbavételéig eltelt - a tulajdonosi biztonság sem alakulhatott ki. A telepítések „forradalmi” lendületének kifulladását követően nyílvánvalóvá vált, hogy a hivatali szakapparátus tevékenysége a gyakorlati végrehajtást nem tudta követni, ellenőrizni, ami sok esetben a központi kormányzás számlájára írható.[65]

Az érintett községek gazdasági talpraállását nehezítette, hogy a nem megfelelő szakértelemmel rendelkező telepesek a rájuk bízott ingatlanokat nem tudták gazdaságosan művelni. Így földjüket nagy számban nem is ők maguk, hanem a vagyonuktól megfosztott svábokkal műveltették.

Ugyanakkor a kormány - amely gyakorlatilag ekkor már csupán az MDP elképzeléseinek, akaratának végrahajtásában asszisztált -, még 1949 elején sem mondott le az országban maradt német nemzetiségű lakosság lehető legteljesebb vagyoni korlátozásának végrehajtásáról. Az MDP Titkársága 1949. február 16-i ülésén tárgyalta az ezzel kapcsolatos előterjesztést. A Központi Statisztikai Hivatal adatai alapján készült vitaanyag 236 548 Magyarországon élő svábot említ, akik 1477 községben élnek. Az előzetes felmérés szerint az országban maradt német nemzetiségűek közül még mintegy 50 000 személy esetében további vagyonkorlátozást lehet elérni. Az így igénybevehető földbirtokok nagyságának felmérésére „pontos adatfelvételezést rendeltek el”, amelyet községenként hajtottak végre, de „vigyázattal arra, hogy ne okozzon rémületet”.[66]

Az igénybevehető birtoknagyságok megállapítása - amelyet 1949. április végéig végeztek el - a mezőgazdaság ún. szocialista átszervezésének lehetőségeit volt hivatott előkészíteni. Az első állami gazdaságokat és termelőszövetkezeteket a magánkézbe juttatott birtokok elvétele nélkül, az állami tartalék földekből, és a még rendelkezésre álló sváb vagyonokból alapították meg. Ehhez azonban mindenekelőtt biztosítani kellett a szét-szórt területek birtokrendezését, annak tisztázását, hogy a formálisan juttatott birtokok közül mi maradt ténylegesen állami tulajdonban. Csak az érintett községek birtokrendezését követően lehetett tehát dönteni arról, hogy mely községekben, mekkora területekkel alakuljanak meg az első termelőszövetkezetek.

A minisztertanács 1949. szeptember 23-i ülésén foglalkozott a kérdéssel. A földművelésügyi miniszter előterjesztését a földreform és a telepítések befejezésével kapcsolatos intézkedésekről a következő indoklással fogadta el: „A magyarországi német lakosság kitelepítését a Magyar Népköztársaság minisztertanácsa beszüntette és a telepítések is általában befejezést nyertek. A magyarországi német lakosság kitelepítésének megszüntetésével szükségessé vált a telepítés által érintett községekben az időközben kialakult tényleges birtokállapot rendezése. Tekintettel ugyanis arra, hogy a telepítéseket különböző hatóságok végezték, egymást követő jogszabályok alapján hajtották végre, a telepítések által érintett községekben a birtokviszonyokkal kapcsolatban nyugalmi állapot nem állhatott be. A telepesek tulajdonjogának rendezésére irányuló eddigi eljárás a gyakorlatban hosszadalmasnak és nehézkesnek bizonyult.[67]

Az ősz során 200 német nemzetiségűek által lakott községben végezték el az ingatlanösszevonásokat, és termelőszövetkezeteket hoztak létre. Az utasításra létrehozott termelőszövetkezetek szervezettsége, gazdaságossága a telepesek és a németek munkakultúrájában, hozzáértésében meglévő különbségek, valamint a kialakulóban lévő tervutasításos rendszer szabad gazdálkodást korlátozó intézkedései miatt alacsony színvonalon állt. Hozzájárult ehhez az is, hogy a német nemzetiségűek politikai okokból továbbra sem juthattak vezető pozíciókba, a munkaszervezéssel, gazdálkodással kapcsolatos kritikáikat nem szakmai hozzáértésként, hanem rendszerellenes tevékenységként értékelték. Éppen ezért, szívesebben dolgoztak elkülönülve, vagy esetleg a szlovákiai magyarokkal szövetkezve. Sok helyen a központi utasítások ellenére, állampolgárságuk tisztázatlanságára való hivatkozással kifejezetten akadályozták belépésüket a szövetkezetekbe, vagy korlátozták munkavállalási lehetőségeiket. A német nemzetiségűek hátrányos jogi megkülönböztetése tovább nehezítette az eltérő gazdálkodási kultúrával rendelkezők együttélését, közös munkáját. Az MDP Titkársága 1949. július 25-i ülésén hozott határozatot a falvakban élő, mezőgazdasággal foglakozó német nemzetiségűek gazdasági integrációjáról. E szerint: „Meg kell oldani a svábok személyi kérdéseit azon elv alapján, hogy a kitelepítésre kötelezett svábok kivételével a többiek számára lehetővé kell tenni, a termelőszövetkezeti csoportokba való belépést, kivéve, akik 25. kat. holdnál vagy 350 a.k.[arany korona]-nál nagyobb ingatlannal rendelkeztek 1943-ban.” A Titkárság ezért utasította a belügyminisztériumot, hogy a „valamilyen oknál fogva itthon maradt svábok helyzetére dolgozzon ki tervet és tegyen javaslatot jogi helyzetük rendezésére.[68]

A magyarországi német nemzetiségű lakosság teljes jogegyenlőségéről a 84/1950.M.T. számú rendelet intézkedett, amely kimondta: „Az áttelepítés hatálya alá eső mindazok a személyek, akik nem telepíttettek át, úgy szintén azok akiknek áttelepítésére sor került ugyan, de a jelen rendelet hatálybalépésekor Magyarországon tartózkodnak..., magyar állampolgárok és a magyar Népköztársaságnak a többiekkel minden tekintetben egyenlő jogú polgárai.[69]

A magyarországi német nemzetiségűek számára az állampolgári jogok biztosítása, a lakóhely megválasztására és a munkavállalásra vonatkozó korlátozások feloldása a magyar társadalomba való integrálódás feltétele volt. Még akkor is, ha a későbbi évtizedek bebizonyították, hogy bizonyos területeken a lehetőségek biztosítása meglehetősen névlegesnek bizonyult. Ez azonban már egy másik korszak nemzetiségpolitikáját jellemzi.

 

 


[1] OL. J.Gy. Külügyminisztérium Békeelőkészítő Osztályának iratai II./28. - Fehér, 1988. 114.

[2] OL. J.Gy. Miniszterelnökségi iratok 5373/1946.

[3] Néhány nappal később: „Bajorországban hatalmas szervezetet létesítettek egymillió kiutasított német befogadására. Mint ismeretes Bajorországba kerülnek a Magyarországról kiutasított svábok is. Hivatalos közlés szerint januárban már 5000 személy érkezésére számítanak. A megérkezőket gyűjtőtáborokba helyezik el. Letelepülésükre valószínűleg a tavasszal kerül sor.” - Kis Újság, 1945. január 17. - Valamint: „Újabb hivatalos közlés szerint már januárban érkeznek a szudétanémetek és magyarországi svábok. A jelentés szerint félmillió Magyarországról kitelepítésre kerülő sváb letelepítésére kerül sor az amerikai zónában. Ezért nemcsak Bajorországban jelöltek ki számukra átmeneti befogadó táborokat. Minthogy összesen 2 250 000 kitelepített kerül mintegy fél év alatt az amerikai övezetbe, a legsúlyosabb feladatok sorát kell megoldani. A legnehezebb az egészségügyi szolgálat és az élelmezés biztosítása.” - Kis Újság, 1946. január 20.

[4] Kis Újság, 1946. január 11.

[5] Kis Újság, 1946. január 29.

[6] OL. J.Gy. Belügyminisztérium Népgondozó Hivatal iratai 32 180/1946.

[7] Lehetséges, hogy ezekben az adatokban van némi túlzás, hiszen a főispán ezekkel az adatokkal a szovjet csapatoknak adandó beszolgáltatás mérséklését is el akarta érni. Egy 1945. június 12-i főispáni jelentés szerint a hónap folyamán 15 000 embert dobtak át Jugoszláviából. Akik 90 %-a sváb volt. -BKML. Bács-Bodrog vármegye főispánja 360/1945.

1945. július 6-án 14 366 kiutasított van a megye területén. - BKML.Bács-Bodrog vármegye főispánja 386/1945.

1945. szeptember 13-án 2224 kiutasított menekültről és 9161 Jugoszláviába visszatelepülni szándékozó németről szól a jelentés. - BKML. Bács-Bodrog vármegye főispánja 617/1945.

[8] BKML. Bács-Bodrog vármegye alispánja 1117/1945.

[9] BKML. Bács-Bogrog vármegye Bácsalmási járás főjegyzője 1786/1945. - Bácsbokod község irati 1338/1945. - Bács-Bodrog vármegye alispánja 1117/1945.

[10] OL. J.Gy. Belügyminisztérium Népgondozó Hivatal iratai 25 370/1945.

[11] Vorosilov marsall az igazolványok kiállításával a Magyar Vöröskeresztet és a külföldieket ellenőrző hivatalt - KEOKH - vádolta. Antall József, aki akkor a Vöröskeresztet felügyelte tiltakozik ez ellen, és a KEOKH-ra hárítja a felelősséget .- OL. J.Gy. Miniszterelnökség iratai 11 722/1945.

[12] OL. J.Gy. Földművelésügyi Minisztérium Telepítési Osztálya 100 079/1946. - BKML. Bács-Bodrog vármegye Bácsalmási járás főjegyzője 1571/1946.

[13] BKML. Bács-Bodrog vármegye Jánoshalmi járás főjegyzője, 1946., szám nélkül. - 1053/1948.

[14] PIL. 274.f. 10.cs. 35.ö.e.

A kitelepítések emberi tragédiáit megrázóan ábrázolja Kalász Márton Téli bárány és Mészöly Miklós A kitelepítő osztagnál című művében.

[15] Kis Újság, 1946. február 15.

[16] OL. J.Gy. Miniszterelnökség iratai 11 437/1945.

[17] PML. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főispánja 477/1946.

[18] Shvoy Lajos püspök Hufnagel Ferenc solymári, dr. Folláth Ádám zsámbéki, Braun Gyula budakeszi, Angeli Márton pilisborosjenői, Reichardt András pesthidegkuti, Lovas István szigetbecsei, Marlok István pilisvörösvári, Mersei Antal és Geiger Jakab nagytétényi, Roderburg Ernő pilisvörösvári bányalelkész kitelepítése ellen emelt szót. Beszámolt arról is, hogy Torbágyon Ohmüller Mártonnak, a székesfehérvári papnevelő intézet lelki igazgatójának 80 éves édesapját és beteg édesanyját is kitelepítésre ítélték. „Nem lehet a kitelepítési törvénynek az a célja, ami a nyilasok auswitzi kitelepítésének volt a rejtett célja.” - írja. - PML. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főispánja 477/1946.

[19] PML. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főispánja 1753/1946.

[20] OL. J.Gy. Belügyminisztérium Népgondozó Hivatal iratai 23 520/1946.

[21] PML. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja 1782/1946.

[22] OL. J.Gy. Földművelésügyi Minisztérium Telepítési Osztálya 115 053/1946.

[23] A kitelepítések kezdetétől ez lehetett a gyakorlat, mert a földművelésügyi miniszter február 6-án már tiltakozott a belügyminiszternél az értékes tenyészállatok elpusztítása miatt. Nyomatékosan felhívta kollégája figyelmét, hogy a 70 010/1946. B.M. sz. rendelet értelmében a kitelepítendők hátrahagyott állatait, takarmányát és terményeit a vezetése alatt álló minisztérium állami gazdaságainak kiküldöttje kell, hogy átvegye a kitelepítést irányító miniszteri biztos előzetes értesítése alapján. Kérte tehát, hogy a belügyminiszter gondoskodjék a visszahagyott állatállomány megőrzéséről. - OL. J.Gy. Belügyminisztérium Népgondozó Hivatal iratai 27 163/1946.

[24] OL. J.Gy. Földművelésügyi Minisztérium Telepítési Osztálya 115 053/1946. - PIL. 283.f. 16.cs. 397.ö.e.

[25] „Sopron városa és a fenti nyolc község /Ágfalva, Sopronbánfalva, Fertőrákos, Harka, Kopháza, Balf, Fertőboz, Nagycenk- a szerz./ kétszer tett már hűséget a magyar állameszme mellett és az ő határozott állásfoglalásuknak köszönhető, hogy ez a terület magyar maradt. Ez okból mindazok, akik, az 1941. évi népszámlálás során, amikor a nemzetiszocialista Németország hatalma tetőfokán állott s amikor a közvetlen határszélen a nyomás a legerősebb volt, olyan erkölcsi bátorságról tettek tanúbizonyságot, hogy német anyanyelvük mellett magyar nemzetiségűnek vallották magukat, vonassanak ki a rendelet hatálya alól, feltéve, ha nem léptek be a Volksbundba, nem voltak SS katonák, nem németesítették vissza nevüket és azóta sem vétettek az államhűség ellen.” - OL. J.Gy. Miniszterelnökség iratai 4645/1945.

Vagy: „Alulírott Mezőberényi lakosok - tiszta magyar származású egyének - ... bejelentjük, hogy évtizedek, évszázadok óta községünkben a legnagyobb békességben élünk magyar, német, tót származású egyének, és egy kis százaléktól eltekintve a német lakosság a legjobb magyar hazafiságáról tett tanúbizonyságot. A német megszállás, a legnagyobb fasiszta terror idején megalakította a Hazáért hűségmozgalmat, és a magyar hűség mellett olyan propagandát fejtett ki, hogy a volksbundosok a legnagyobb erőfeszítés mellett is csak a németség 6-8%-át tudták maguknak beszervezni.” - OL. J.Gy. Miniszterelnökség iratai 4950/1946. A petíciót 45 mezőberényi lakos írta alá.

[26] Valamennyi általunk föltárt tiltakozó, kérést megfogalmazó dokumentum ismertetésére jelen tanulmány keretében nincs módunk. Bizonyos értelemben szükségtelenné is teszi az a körülmény, hogy általában azonos érvelésen alapulnak, s a kifogásolt visszaélések, törvénytelenségek is hasonlóak, elsősorban vagyoni jellegűek. Az akció társadalmi méreteinek illusztrálására azonban a pártok és a miniszterelnökség iratanyagában föllelhető számtalan dokumentum közül az eddig még nem idézett, ám fontosnak ítélt levéltári jelzeteit fölsoroljuk. - OL. J.Gy. Miniszterelnökség iratai 10 754/1945., 2137/1946.,5595/1946., 6352/1945., 1194/1946. - Nagy Ferenc miniszterelnök iratai V./1. - PIL. 283.f. 16.cs. 392.ö.e. - PML. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja 19 108/1946.

[27] Balogh, 1988. 98.

[28] Balogh, 1988. 98.

[29] OL. J.Gy. Külügyminisztérium Békeelőkészítő Osztályának iratai II./28..

[30] OL. J.Gy. Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1946. április 1.

[31] Szalai Sándor jelentéséhez Bán Antal a következő figyelmeztetést fűzte a Káder Osztály számára: „Hallatlan, hogy a mentesítő bizottságokba nem tudunk embereket adni.” - PIL. 283.f. 10.cs. 269.ö.e.

[32] Hegymegi Kis Pál a tavasz folyamán több ízben is interpellált a miniszterelnökhöz. Lényegében ő is a májusban életbelépő engedményekre tett javaslatot. - Nemzetgyűlési Napló, 1946. május 8-i ülés jegyzőkönyve.

[33] A 32 920/1946. BM. rendelet szorgalmazza az önkéntes kitelepedést, és hangsúlyozza, hogy ez az engedmény átmenetinek tekintendő. A kitelepítések szüneteltetése miatt a belügyminiszter augusztus végén 3473/1946.sz. alatt további módosításokról rendelkezett. E szerint mentesítendők azok a magyar nemzetiségű német anyanyelvűek is, akik 1944. március 19-e után az SS-be „csak besoroztattak, de a behívásnak már eleget nem tettek; ha kényszerítő körülmények hatása alatt bevonultak ugyan az SS-be, de onnét rövid idő múlva megszöktek; akiket azért soroztak be, mert a közigazgatás mint demokratikus felfogásúaktól meg akart szabadulni”. - OL. J.Gy. Miniszterelnökség iratai 5373/1946.

[34] Kis Újság, 1945. február 7.

A magyar kormányon belül a kérdés megítélésében meglévő nézetkülönbségeket jól érzékelteti Balogh István miniszterelnökségi államtitkár április végi soproni nyilatkozata, amelyben hangsúlyozta, hogy a kormány nem vallja az „egyetemleges felelősséget”. - Kis Újság, 1946. április 24.

[35] OL. J.Gy. Külügyminisztérium Békeelőkészítő Osztályának iratai II./28. - Fehér, 1988. 114.

[36] OL. J.Gy. Külügyminisztérium Békeelőkészítő Osztályának iratai II./28.

[37] A Népgondozó Hivatal Telepítési Főosztályának vezetője Hajdú István /NPP/, s az OFT. tagjai között is többségben voltak a NPP és a MKP képviselői. - PIL. 283.f. 10.cs. 269.ö.e.

[38] A törvénytervezetet március 14-én a minisztertanács, néhány nappal később - március 26. - pártközi értekezlet vitatta meg, majd április elsején ismét napirendjére tűzte a minisztertanács is. Veres Péter már március 19-én pártja politikai bizottsági ülésén arról számolt be, hogy a törvénytervezet kész van, és a pártok álláspontja a vitás kérdésekben közeledik egymáshoz. A testület a törvénytervezetet jelen formájában kisebb módosításokkal tulajdonképpen elfogadásra javasolta. Farkas Ferenc:”Szóba került a hortobágyi vadászaton, hogy a pártok vezetői nemzeti ajándékképpen kapjanak sváb házat, kertet. Ezt is bele kellene venni.” Többen: „Minek ezt belevenni? Nem kell, hogy nyoma maradjon.” Kovács Imre a sváb falvakban tapasztalt visszaélésekre hívta fel a figyelmet:”... a sváb nemzetiszínű lobogó alatt vonul a vagonba, amire az van írva: Isten veled hazám. Az üresen maradt házak rablóbandák martaléka. Visznek mindent, amit érnek. A partizánok megszállják a községet és elosztanak mindent maguk között. Ha nem tetszik nekik a hely, akkor továbbmennek és így járnak községről, községre.” - PIL. 284.f. 23.ö.e. I.köt.

[39] Nemzetgyűlési Napló, 1946. május 3-i ülés jegyzőkönyve. - Országos Törvénytár, 1946. 5.szám.

[40] OL. J.Gy. Belügyminisztérium Népgondozó Hivatal iratai 31 027/1946.

[41] Csátaljáról a németek kitelepítését 1946. június 27-én, és 1947. szeptember18-án hajtották végre. - OL. J.Gy. Belügyminisztérium Népgondozó Hivatal iratai 30 342/1946.

[42] OL. J.Gy. Miniszterelnökségi iratok 5373/1946.

[43] A kalászosok vetésterülete 1946-ban 2300 holddal csökkent, a termésátlag 8,5q-ról 6,5q-ra esett vissza. Hasonló nagyarányú visszaesés következett be a burgonya, a borsó és a kukorica vetésterületében és termésátlagában is. - Nemzetgyűlési Napló, 1947. március 7-i ülés jegyzőkönyve.

[44] OL. J.Gy. Miniszterelnökség iratai 9801/1946.

[45] OL. J.Gy Miniszterelnökség iratai 3694/1947.

[46] OL. J.Gy. Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1947. március 31. - május 1.

[47] PIL. 274.f. 10.cs. 35.ö.e.

[48] OL. J.Gy. Miniszterelnökség iratai 7384/1947.

[49] OL J.Gy. Miniszterelnökség iratai 7384/1947.

[50] A magyarországi németek Csehszlovákián át történő kitelepítésével kapcsolatos szállítási és egyéb technikai kérdésekben az augusztus 5-én kezdődött bizottsági tárgyalásokon  gyors megegyezés született. A bizottság tagjai Újlaki Kálmán, Tábori István, Friss István, Révész Géza és Vándor József voltak. - OL. J.Gy. Miniszterelnökség iratai 9652/1947.

[51] PIL. 274.f. 10.cs. 35.ö.e.

[52] OL. J.Gy. Nagy Ferenc miniszterelnök iratai, 1947.,szám nélkül.

[53] OL. J.Gy. Miniszterelnökség iratai 10 363/1947.

[54] A pártvezetőségekhez augusztus 23-án eljutatott körlevélben kérte azt is, "hogy a politikai bizottság által meghatalmazott és e téren a kapcsolatot fentartó személyt jelölje ki és velem annak nevét, valamint hivatali helyiségének nevét és távbeszélőszámát közölje, mert a jelzett ügyekben csak az így megjelölt személlyel fogja a minisztérium a kapcsolatot fenntartani. - PIL. 283.f. 10.cs. 269.ö.e. - OL. J.Gy. Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1947. augusztus 28.

[55] Kern Aurél nemcsak a folyamat, de a kibontakozó politikai rendszer lényegére is rámutatott amikor a telepítések valódi motívációira felhívta a figyelmet. Érvei hasonlóak Bibó István korábban megfogalmazott gondolataival. - OL. J.Gy. Miniszterelnökség iratai 10 870/1947.

[56] OL. J.Gy. Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1947. október 10.

[57] PML. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja 8189/1948.

[58] OL. J.Gy. Földművelésügyi Minisztérium Telepítési Osztálya 157 635/1948.

[59] BKML. Bácsbokod község nemzeti bizottságának iratai, 1948. március 29. szám nélkül. Hasonló volt az eljárás a Veszprém megyei Hidegkút községben is, ahol az 1948. február 10-én végrehajtott kitelepítéskor a 34 család közül 9 mentesítésre jogosult volt, mégis kitelepítették. - Hidegkuti -Hudi, 1987. 227.

[60] A névjegyzékek ismételt fölülvizsgálata miatt megnövekedett a Központi Statisztikai Hivatal munkája is. Mind a belügyminisztérium, mind az érintettek növekvő számú megkeresése érkezett a hivatalhoz. Míg 1946-ban 15 150, 1947-ben 36 376 anyanyelvi és nemzetiségi igazolást adtak ki, addig 1948 első két hónapjában 11 004 volt az igazolást kérők száma. A Hivatal vezetői az igazolások kiadási rendjének megváltoztatását, és költségvetési kiegészítést kértek. Rajk belügyminiszter mindkettőt visszautasította. - OL. J.Gy. Miniszterelnökség iratai 4329/1948.

[61] OL. J.Gy. Földművelésügyi Minisztérium Telepítési Főosztálya 179 206/1948.

[62] Hidegkuti-Hudi, 1987. 231.

[63] Hidegkuti-Hudi, 1987. 231.

[64] A debreceni Pavilon laktanyában 1950. március 7-én 514 német nemzetiségű hadifogoly tartózkodott, akik néhány hónappal előbb tértek vissza a Szovjetunióból. Hozzátartozóikat azonban az előző években Magyarországról kitelepítették, így egyszerűen nem volt hová visszatérniük. Közülük 20 személy Ausztriába, 150-160 a Német Demokratikus Köztársaságba, míg a többiek Németország amerikai-angol vagy francia zónájába akartak kiutazni, mert hozzátartozóik már ott éltek. - OL. MDP-MSZMP iratok Osztálya, 276.f. 54.cs. 90.ö.e.

[65] Külön tanulmányt érdemelne a telekkönyvezésben, birtokátírásokban 40 évig megmaradt hiányosságoknak az elemzése, amelyek most a kárpótlási törvények, és a tulajdonviszonyok ismételt átrendeződése kapcsán kerültek a felszínre, és amelyek azokra a specifikus eljárásokra világítanak rá, amellyel az állam elfedte eljárási módjainak törvénytelenségeit.

[66] MOL, MDP-MSZMP iratok Osztálya 276.f. 54.cs.30.ö.e.

[67] MOL, J.Gy. Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1949. szeptember 23. A 15 044/1949. F.M. sz. rendelet, amely a földreform és a telepítések egyes kérdéseiről intézkedett néhány hónappal később, december 30-án jelent meg. - Magyar Közlöny, 1949. 211.szám

[68] MOL, MDP-MSZMP iratok Osztálya 276.f. 54.cs. 55.ö.e.

[69] Törvények, törvényerejű rendeletek 1950. 271-272.

részlet Tóth Ágnes (1993): Telepítések 1945-1948 között című könyvéből