Kitelepítve az amerikai zónába


„A szövetséges hatalmak a berlini konferencián eldöntötték, hogy a Csehszlovákiában, Lengyelországban és Magyarországon élő német lakosokat, visszatelepítik Németországba, az ő „Mutterland”-jukba. Velem is ez történt. 1947-et írtak. Az elszakadást megkönnyítendő már jó előre összeírták és kisajátították a svábok házait, földjeit, állatait.

Kiadták az egyszerűen értelmezhető parancsot: „batyuval jöttetek, azzal is menjetek haza”. Sokáig nem hittem el, hogy ez velünk is megtörténhet, míg egy hajnalban kopogtak az ablakunkon és egy órát adtak, hogy összecsomagoljunk. Kevéske élelmiszert és ruhaneműt tuszkoltunk a zsákokba, majd az utcán várakozó lovaskocsira szálltunk, hogy kihajtsanak a pályaudvarra, ahol a jól bevált marhavagonokból álló szerelvény már útra készen állt. A kocsikban szalma volt szétterítetve, hogy az utasok „kényelmesen” átvészelhessék az utazás viszontagságait. Harminc-negyven embert zsúfoltak egy vagonba. Volt, ahol teljes családok a csecsszopó gyermektől, a nagyszülőkig együtt lehettek, de sok családból az apák, fiúk, sógorok még Oroszországban voltak a „malenkij roboton”.

A szerelvény megállt egy budapesti állomáson, ott ráakasztottak még hat kocsit, amelyekben szintén svábok voltak. Szorongva vártuk a vonat indulását, mindenki attól félt, hogy újra a Szovjetunióba visznek őket. Mikor a vonat keresztül zakatolt a Duna hídon megnyugodtunk, a szerelvény nyugat felé vette az irányt.

A vagonok zsúfoltak voltak, a szükségünket vödörbe végeztük, miközben a segítőkész utastársak pokróccal takartak el a dolgát végzőt. A vagonok nem voltak lezárva, a vödör tartalmától könnyen meg szabadulhattunk.

Az ausztriai Unterwindenben megállt a vonat egy állomáson nélküli mellékvágányon. Hét napig vesztegeltünk itt, nem volt mozdonyt. A merőkanálnyi leves, amit kaptunk nem volt mindig elég, ezért néhányan a közeli faluba mentek koldulni. Felállítottak három téglát vagy követ és a kapott krumpliból levest főztek, vagy egyszerűen csak megsütötték azokat.

Az egyik napon megállt mellettük egy Magyarországra tartó szerelvény, ami hadifogságba esett katonákat szállított. Közöttük volt egy katona a falunkból is. Megismertük őt, s kérdeztük, hogy hová megy, hisz itt van az egész családja az egyik vagonban. Erre fogta magát ez a férfi, és átszállt a másik szerelvénybe, hogy újra visszamenjen az idegenbe, oda, ahonnan alig várta, hogy hazajöjjön. Háromheti vonatozás után megérkeztünk Augsburgba. Fertőtlenítettek, és csoportokba sorolták az elcsigázott embereket. A transzportokat csomagjaikkal és egy-két „Grüss Gott”-tal a kocsikra rakták, és a közeli városokban – Neuburg, Günzburg, Kaufenberg im Allgäu - felépített lágerekbe szállították. Az elosztótáborokból a környező apróbb falvakban, családoknál vagy üresen álló pajtákban szállásolták el a jövevényeket.

A német nép nem volt könnyű helyzetben. Az ország romokban hevert és 13 millió menekült, elűzött várt az elhelyezésére. Gyakran kellett rendőri erőt alkalmazni a családok összeköltöztetésekor. Otthonról úgy búcsúztak a kitelepítettektől, „végre elmentek a hazaáruló svábok”, Németországban úgy fogadtak bennünket, „megjöttek a magyar cigányok”. Senkinek nem volt könnyű, két, három, sőt volt, ahol tíz év telt el úgy, hogy egy házban lakott összenyitott ajtókkal a tősgyökeres német és a visszatelepített sváb család. A beszélt nyelv eltérő dialektusa is gondot okozott. Minden kitelepített transzportnak volt egy elöljáró féléje, aki közvetített a felmerülő nézeteltérések során ill. közvetítette a kívánságokat a helyi lakosokkal történő érintkezésben.

Sok család érkezett a lágerba, innen osztottak szét bennünket a különböző családokhoz. Igyekeztünk közel maradni a rokonokhoz, falubeliekhez, de ez időben nem lehetett csak úgy költözködni egyik helyről a másikra. Néhányan a városban maradtak, de a többség a környező falvakba került. Voltak, akik kis tanyákon éltek busz és vonat összeköttetés nélkül.

Mikor mi megérkeztünk teherautóval a kijelölt parasztportára, a gazda két kisfia és lánya az istállóban elbújtak és onnan figyelték, hogyan is néznek ki a magyar cigányok.

Végül összebarátkoztunk, kaptunk egy kis szobát, amiben volt egy kályha, de ágy nem nagyon. A magukkal hozott szalmazsákokon és takarókon aludtunk. Egész nap a földeken dolgoztunk, csak a nagymama tett-vett a ház körül.

 

Nem volt sem szabadidőnk, sem tűzhelyünk, hogy főzzünk maguknak valamit a munka után. Később anyám a szövőgyárban próbált munkát szerezni. Így vettünk egy „Gusseiseren” tűzhelyet és külön háztartásfélét tudtunk vezetni. Nagy volt az öröm, azt főzhettünk, amit akartunk, már amennyire tudtunk válogatni, mert még élelmiszerjegyre adtak mindent. Később sikerült egy albérletet szerezni. A nővérem, s még pár lány, egy közeli parasztgazdaságban kapott munkát. A lányoknak minden munkát el kellett végezni, amit addig a férfiak végeztek. A földeken krumplit, répát szedtek, arattak, trágyát hordtak, lovakkal és ökrökkel szántottak. A fizetség napi egy liter tej volt valamicske élelmiszer és egy kis pénz. A tejből szappant készítettek, ami abban az időben nagy hiánycikk volt.

 

 A honvágy volt a legszörnyűbb. Főleg az idősek szenvedtek tőle sokat. Nekünk gyerekeknek kicsit könnyebb volt.

A Lizi nagynéném hetente levelet küldött Magyarországról, amibe mindig beletett egy szalonna darabot. Most is csodálkozom, hogyan tudtak megérkezni ezek a zsírtól csöpögő levelek. Kaptunk otthonról cigarettapapírt, borotvapengét, amit elcseréltünk élelmiszerért a parasztokkal. Télen egy nyitott pajtában csépeltünk, a sörfőzdében árpát csíráztattunk, malátát lapátoltunk, szellőztettünk, üveget mostunk, és vinyettákat ragasztunk rájuk, akkoriban még nem voltak automata gépsorok. Egy idő után kaptunk egy utalványt, amiből vehettünk egy igazi kályhát. Nagy volt az öröm, de mindenkinek honvágya volt, sokszor gyalogoltak a nagyszülők kilométereket Rainba, hogy láthassák a rokonokat ismerősöket.

Németország tele volt menekültekkel, kitelepítettekkel, mindenféle nációval. Sokszor hallottuk, „hé szökevények miért nem maradtatok otthon?”. Ez nagyon fájt, mi nem voltunk szökevények, csak nem volt sem házunk, sem hazánk.

A legtöbben a hazai zöldségeket, fűszereket hiányolták. Itt nem termesztettek paprikát sem édeset, sem erőset, nem volt paradicsom, sütőtök. Néhányan elkezdtek kis veteményes kerteket művelni, amit a parasztgazdától vagy az önkormányzattól béreltek. A vetőmagokat borítékban küldették az otthon maradtakkal. Az idő múlásával lassan kiismertek minket a helyi lakosok, látták, hogy tudunk és szeretünk dolgozni. Eleinte csodálkoztak, miféle dolgokat termesztünk a kertekben, de mára már ők is olyan erősen, fűszeresen eszik az ételeiket, mint mi. A kitelepítettek között nagy volt az összetartás. Emlékszem néha 10 kilométereket gyalogoltunk a másik faluba, ha meghalt valaki, hogy elkísérjük utolsó útján, vagy néha csak azért mentünk át, hogy híreket kapjunk otthonról.

1948 augusztusában nagy változások történtek. Megszűnt a birodalmi márka és helyébe lépett a német márka. Egyik napról a másikra eltűntek az élelmiszerjegyek, az élet valamivel könnyebb lett, nemsokára vettem egy kerékpárt, s találtam egy jobb munkahelyet is.

Az ötvenes években a kitelepített svábok, egyikük a másik után hozzálátott a letelepedéshez, fészekrakáshoz. Saját házakat építettek, segítettek egymásnak, mint az 1700-as években mikor letelepedtek.

Mi svábul beszéltünk, a németet is megértettük, de a hochdeutschot meg kellett tanulnunk.

1956-ban én is elkezdtem egy házat építeni. Igaz kicsi volt eléggé szűkösen éltünk, de legalább saját tető volt a fejünk felett.

A forradalom után könnyítéseket vezettek be Magyarországon is. Az idősebb generáció számára lehetővé tették, hogy újra találkozhassanak a rokonaikkal. 10-12 évi távollét után a nagyszülők újra láthatták otthon maradt szeretteiket.

1963. év húsvétján mi is megkaptuk az engedélyt. Otthon egy tucat rokon várt minket, hogy tizennyolc év után újra megölelhessük egymást. A fiatalabb rokonok egyáltalán nem ismertek minket, hiszen sokan azután születtek, hogy mi elmentünk. Nagyon vártak minket, alig győztük a rokonlátogatást. Sok hazaival – sonka, kolbász, paprika, stb. - megpakolva utaztunk vissza.

Ma már jöhetünk bármikor, mindenféle engedély nélkül. A kitelepítettek közül már csak az utolsó generáció van életben, akik abban az időben még gyerekek voltak.

Nekünk az igazi hazánk ott van, ahol születtünk Magyarországon, amit a szívünkből, lelkünkből nem telepíthet ki senki. A fiatalabbak csak igen halványan emlékszenek, nem értik a magyar nyelvet, az ő hazájuk itt van, ahol nevelkedtek, ahol iskolába jártak, itt teljesítettek katonai szolgálatot, ők már németek.

 

Mint német állampolgároknak, nekünk is ez az új hazánk. Ha Németországból utazunk Magyarországra, azt mondjuk, hazamegyünk, ha visszautazunk Magyarországról, akkor is azt mondjuk, hazamegyünk.”